Léböjtkúra 4. nap

Hagyjuk is a léböjtöt... Nyomom, nem eszem, csak iszom, tök jól bírom, nem érdekes. Ugyanis tovább gyűrűződik a biztosításos ügy.

Csütörtök

Reggel felkeltem, és első dolgom volt megfogalmazni a levelet, pontosabban a felülvizsgálati kérelmet. Mivel mindenképp rajta kellett, hogy legyen a saját kezű aláírásom, a legegyszerűbb az volt, ha kézzel írom meg az egészet. Ilyen hosszan már nagyon régen volt toll az ujjaim között.

Megírhattam volna géppel is, kinyomtathattam volna, amit újra beszkennelek… de egyrészt a nyomtatóm egy ramaty, másrészt meg szeretek írni. De ez biztosan feltűnt már. ;) Az utóbbi időben csak gépelek, pedig régen úgy szerettem írni…

Volt egy időszak az életemben, kb. 19 évesen, amikor nagyon sokat karcoltam a papírt. Csak úgy magamnak. Semmi komoly szándék nem húzódott meg a dolog mögött, csak egyszerűen ki akartam adni. Sőt! Várjál… előtte is volt! Kamasz koromban volt egy szerelmem, akivel nagyon sokat leveleztem! Ő Budapesten, én pedig Békéscsabán éltem. Nem volt mobil, nem volt számítógép, laptop meg tab, iKütyük, okostelefon minden család, minden tagjának, sms, e-mail… csak otthoni telefon. Már akinek volt. Így én valamiért elkezdtem leveleket gyártani neki. Rendszeresen beszámoltam a hétköznapjaimról, egészen részletesen elmeséltem, mik történtek velem, és kb. 20-30 oldalanként feladtam őket postán. Volt olyan, hogy összehajtott állapotban nem fért el egy normál méretű borítékban, és kettőt kellett feladni! És ő is így tett! Sőt! Befújkáltuk parfümmel a lapokat, és úgy raktuk fel. :) Mikor megérkezett, a kezedben nem egy sima levél volt, hanem egy gyönyörű illatáradatban úszó mesebeli tárgy, ami képes volt odavarázsolni a levél íróját! Még most is az orromban van az az illat…

És imádtam a tollakat! Sok időt voltam képes a papírboltokban bíbelődni, és mindig vettem egy tollat, ha arra jártam. Rengeteg tollam van a mai napig. Valahogy mindig is vonzottak.

Szóval régen írtam már kézzel ilyen hosszú levelet. A színházban persze szoktam jegyzetelni a szövegkönyvbe, egy-egy fontosabb instrukciót, megjegyzést magamnak, esetleg ötleteket, de legfőképp a “közlekedésrendészetet”, vagyis, hogy melyik mondatnál, hova kell menni… De ezeket általában csak címszavakban szoktam, kis ábrákkal kiegészítve leírni. Abból rögtön tudom, hogy mire kell figyelnem.

Nos, megírtam a levelet kézzel, lefotóztam, mert ma már a technika csodákra képes, és elküldtem az ügyintézőnek e-mailben és mellékelten csatoltam a képet is, amit tegnap készítettem. Tudod… amelyiken az a szőke bombázó sétál át a zebrán. ;)

Bementem a színházba, de… “ilyen ez a filmszakma” - szokták volt mondani, nem került sorra a jelenet, amiben benne vagyok. Így a büfében volt időm agyalni ezen a kocsi dolgon, hogy mit lehetne még csinálni, mindent leírtam-e, nincs-e véletlenül ismerősöm, aki a biztosítónál dolgozik, mert engem nagyon érdekel, hogy mi volt az a mondat, vagy momentum, ami miatt elutasítottak… És egyszer csak támadt egy ötletem. Mire való a Facebook? Kiírtam, hogy nincs-e véletlenül valakinek ismerőse a fent említett biztosítónál? Pár perc alatt jött is pár bejegyzés, üzenet. Újabb megerősítés, hogy csupaszív, segítőkész emberekkel vagyok körülvéve. Kaptam egy telefonszámot, amit azonnal hívtam is. Tisztességgel bemutatkoztam, és próbáltam dióhéjban ugyan, de minél pontosabban körülírni a szitut, és segítséget kérni abban, mit lehet olyan helyzetben tenni, amikor bár szerintem minden tiszta és egyértelmű, azonban a biztosító mégsem akar fizetni. A fiatalember, akivel soha nem találkoztam, egy olyan fontos dologra hívta föl a figyelmem, ami eszembe sem jutott volna. Az én autóm gurult, vagy állt-e miközben beletolattak?! Mer' ha mindkettő gurult, akkor nehezebb megállapítani, hogy ki a felelős, függetlenül attól, hogy hátranézett-e tolatás közben a másik autó vezetője, vagy nem. Na, azt kapd ki! A fene gondolta volna. Nekem tök egyértelmű a dolog, de ez a fékomadta bürokrácia…

Felhívtam a barátomat és egyeztettem vele újra, hogy pontosan mi történt… Kb. századjára, és igen, azt elfelejtette említeni, hogy mikor látta, hogy tolatni kezdtek felé, megállt és 2mp-el később már megvolt a baj.

Úgyhogy próba után hazarohantam, újra tollat ragadtam és írtam egy kiegészítést, hogy a baleset pillanatában az én autóm álló helyzetben volt, amikor nekitolattak. Ezt is kézzel persze, újabb fotó, újabb e-mail.

Bízzunk a legjobbakban!

Berohanok, táncpróba (nagyon állat lesz ez a Mamma Mia!), hazajövök és kisvártatva du. 7:55-kor csörög a telefon. Egy ismeretlen telefonszám… Ki lehet? Felveszem, és egy ismerős hang szólal meg: „Jó estét kívánok. Sánta úrral beszélek?” A károkozó édesapja volt, Sándor, akivel pár napja telefonon beszéltem. Azért hívott, hogy sikerült elintéznie azt a "kárügyet", pontot tett a mondat végére.

Volt ugyanis a biztosító kirendeltségében személyesen, és elismerték a felelősségüket. Ami persze eddig sem volt kérdés, eddig sem tagadták, de valamiért kötelességének érezte, hogy tegyen valamit a dologért, azon túl, hogy kitöltötték a biztosító által másodszor is kiküldött papírt, felkerekedjen és segítsen! Beszéltek valami ügyintézővel, aki állítólag a nyilatkozatuk után azt mondta, hogy így már biztosan fizetni fog a cég!

Remélem is, hogy így van! Olyan kő esett le a szívemről, hogy magam is meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ez lelkileg ennyire megvisel. Szinte hallani lehetett egy puffanást a mellkasomból. :)

Ez egyszerűen hihetetlen! Nem győztem hálálkodni az úriembernek, hogy időt és energiát pazarolt egy olyan dologba, amit akár könnyen félvállról vehetett volna. Kit érdekel? Ez nem az ő problémája… De nem! Épp az ellenkezője történt!

Komolyan mondom, nem találok szavakat! Le a kalappal ez előtt a férfi előtt! Bement egy irodába, és nyilatkozott arról, hogy ők, vagyis a fia volt a figyelmetlen. Csak azért, hogy nekem fizessenek. Pedig nem ismerjük egymást, sohasem találkoztunk, összesen, ha háromszor beszéltünk telefonon… De a tisztesség úgy kívánta, hogy cselekedjen!

Azt hiszem, van még mit tanulnom/tanulnunk emberségből. Valójában semmibe nem kerülhetett a dolog, pusztán egy fél órás kitérő. De az ő lelkiismerete tiszta, egyenes háttal a tükörbe tud nézni, én meg úgy örülök, mint majom a farkának! Nem annak! A másiknak! ;)

Persze lehet, hogy van olyan ember, aki egy ilyen ügyben legyint egyet és tovább megy, nem próbál meg segíteni, hisz tényleg nem az ő dolga, és ettől még tök nyugodtan alszik. De úgy érzem ezek az apróságok nem csak annak fontosak, akinek segítünk, hanem magunknak is. Nekem is jó érzés, hogy azt érzem, jó vagyok, és segítek, ha tudok. Nem csak a szám jár, hogy milyen jófej vagyok, hanem akkor, amikor kell, a tettek mezejére lépek. Ezzel magam felé is bizonyítok, hogy jó vagyok.

Jónak lenni jó!

Kíváncsi vagyok, hogy mit fog reagálni erre a biztosító holnap reggel… :)