Egy vastagon vicces könyv

A napokban jelent meg Dombóvári István könyve, a Félkövér, ami a fülszöveget idézve „jóval több, mint tanulságos fogyástörténet: mindennapi harcainkról, megcsúszásainkról, talpra állásainkról szól…”

Ezek szerint ez nem egy életmódkönyv… Az egész eddigi életed – az összes vívódásod, fogyókúrás sikered és kudarcod benne van?

Igen. Csak nem vagyok annyira érdekes és annyira öreg, hogy ezt életrajzi könyvnek nevezzük, szó sincs ilyesmiről. Ez nem Dombóvári István élete, hanem ez egy kövér ember élete, nyilván az én szemszögemből nézve. Persze van egy üzenete, hogy „te ne járjál így légy szíves”, viszont nem akar megfejteni semmit, nem kínál semmire megoldást, csak megmutatja, hogy milyen egy egész életet leélni kövéren – gyerekként, tinédzserként, katonaként, ismert tévés emberként. Nyilván nem hazudtoltam meg magamat, próbáltam ironikusan fogalmazni, ez a könyv vastagon vicces. Az elsődleges célja a szórakoztatás, és a másodlagos is az.

Egyfajta terápia is volt ez neked, hogy kiírtad magadból a dolgokat?

Nem tudom… Inkább egy nagyon érdekes ötlet, ami az én kedves szerzőtársam fejéből pattant ki. Kormos Anett kapacitált engem arra, hogy ezt írjam meg. Volt egy közös produkciónk, majdnem egy éven keresztül jártuk az országot a Ganxsta Zolee-s Roasttal. Akkor éppen 135 kilót nyomtam, és pont a fene tudja hányadik olyan fázisomban voltam, amikor azt mondtam neki, hogy nincs több harc a kilók ellen, befejeztem, hadd éljek normálisan, legalább nincs több nyivákolás. Aztán egy héttel később megbántam… Mindennap elmeséltem Anettnek a tapasztalataimat, ő pedig jókat szórakozott az agóniáimon, és írófejjel azt mondta, ezt össze kéne szedni és megírni. Így szántam rá magam.

Hogy volt, tollba vagy diktafonra mondtad?

Kaptam egy nagyon ügyes szerkesztőt, Ábrahám Ádámnak hívják, és kvázi tollba mondtam, de több volt ennél, beszélgettünk. Én ragaszkodtam a beszélgetéshez, mert úgy nem tudtam volna megírni, hogy megnyitok egy üres Word fájlt vagy befűzök egy lapot a gépbe és elkezdek pikkpakkolni. Azok a könyvben mind az én szavaim, szöveghűen visszaadva, de mégis egy beszélgetés terméke; egy sokkal oldottabb, sokkal lazább légkörben született, nem volt benne semmi kényszer. Mikor dumáltunk, nem néztem az órát, és nem nyomasztott, hogy vajon hány oldalt írtam már… Szerintem egy nagyon jó hibrid megoldást találtunk ennek a könyvnek a megalkotására.