Mikor mész már végre férjhez?
Tiniként azt gondoltam, hogy 23 évesen házas leszek és lesz három gyerekem. Aztán majdnem két évtizeddel később, a harminchoz közeledve azzal nyaggattak a felnőttek, miért nem megyek már végre férjhez...
Csak semmi felnőttes dolog!
Igazi tinilány voltam. Kicsit szeszélyes, nagyszájú és gyakran álmodozó. Nagyjából 13 évesen a barátnőkkel sorozatban rajzoltuk körbe a tenyerünket, hogy megjósoljuk, mikor megyünk férjhez, milyen színű lesz az esküvői ruhánk, hány gyerekünk és milyen autónk lesz, és hogy hol fogunk lakni a férjemmel és a gyerkőcökkel. Nem tudom, miért, de mindig azon drukkoltam, hogy csak úgy alakuljon a mindent megváltoztató jóslásjátékunk vége, hogy világoskék, habos ruhában álljak oltár elé. Akárhányszor jövendöltünk, mindig más fiúk lettek a férjjelöltek. (Jó, hát, persze, ha egyszer Tomiba voltam szerelmes, másnap meg már Peti tetszett…) De! A mikor lesz az esküvőd kérdésre mindig határozottan válaszoltam: 23 évesen. És hát valójában ez volt a kulcs. Mert a nagy jóslás titka nem volt más, minthogy ezzel a számmal kellett „kiütni” minden kategóriában a tutit. Vagyis addig kellett 23-ig számolni, míg minden ujjon kijött az eredmény, hogy aztán boldogan állapítsuk meg, hogy nekem bizony XY lesz a férjem, ilyen-olyan lesz a ruhám, az autóm, ennyi és annyi gyerekem lesz és ebben vagy abban a városban fogok élni a családommal.
Jó, akkor be is mutatkoznék: Zsuzsi vagyok és eszem ágában sem volt 23 évesen férjhez menni. A hármas ugyan stimmel, annyiban, hogy 33 esztendősen, egészen pontosan 268 napja lettem a világ legédesebb férjének a felesége...
Dolgoztam, hazamentem, aludtam
Jól bekavartam most ezekkel a számokkal, igaz? Egy a lényeg: a gyermekkori „álmokkal” (vagy inkább vágyakkal) ellentétben 23 évesen egyszerűen nem álltam készen semmi felnőttes dologra. Szóval, se férj, se gyerek. Elvégeztem a főiskolát, és szerencsémre néhány hónappal később beléptem életem első munkahelyére. Reggel felkeltem, dolgoztam, hazamentem, aludtam. És így teltek el az évek, amik egyszerűen így estek jól. Néha persze összeszaladtunk a hasonló sorsú barátnőkkel siránkozni, sajnáltuk magunkat rettenetesen, hogy sosem lesz senkink. Aztán meg jót röhögtünk, majd nyugtáztuk, hogy még jó is, hogy egyedül vagyunk, mert nem bírnánk elviselni a büdös zoknikat, meg azt, hogy a fürdőkád szélén ott áll a víz, és egyszerűen nem érti meg, hogyha nem törli le, bepenészedik. Hah, kinek kell ez a teher?! Szóval, puff neki, most aztán a hajunkra kenhetjük a jóslásunkat!
Oldalak
Hirdetés
