Ha kívánhatok egyet, azt kívánom, hogy meg tudjam óvni a gyerekemet minden rossztól
Csiribúúú-csiribááá, itt egy bűvészbolt!
A beszerző körútra nagyjából pont egy kilónyi barackra való pénzt vittem magammal. Lölő a zsebemben, úgy sétáltunk az utcán, mint két űrlény. Lölő most ismerkedik a világgal, én meg most ismerkedem újra a világgal. Ő a kirakatokat csodálta, én meg őt, és, na, jó, azért én is megbámultam a kirakatokat. Egyébként már jó hosszú ideje nem barangoltam a belvárosi kerületekben. Életemben most vettem észre például azt a bűvészboltot, ami állítólag jó ideje ott van már, ahol. Mindegy is, ezt most csak azért mondtam el, mert anya űrlény a puttonyában a kicsivel még nevetett is, elvégre olyan vicces az, hogy csiribúúú-csiribááá! :)
Nagy gond(olat)ok a kicsivel
Tehát, hogy miért is „kellett” nekem arrafelé barackot keresnem?! Valószínűleg miatta. Nevezzük Andrásnak. András két kirakat között, egy kerekesszékben ült. Nem tudni, mennyi idős. Lehet ötven egynehány, de lehet bőven hetvenen túl is. Valószínűleg mindig ott ül, mert, úgy tűnt, sokan mintha ismerősként köszöntötték volna. Lehajtott fejjel, hajlott háttal, kezeit maga előtt összekulcsolva ült. Nem boldog, az biztos. Nagyon nem boldog. Én pedig minden pénzt elköltöttem, és csak diabetikus keksz van nálam meg a Lölő barackja. Akármennyire is örömmel és szívből adok, valamiért ilyenkor olyan zavarban leszek, mert azzal, hogy adok, benne erősíthetem azt, hogy neki nincs. De a francba is a hülye elméleteimmel!
„Elfogad tőlem egy kis kekszet?” – nyújtom oda a desszertemet. (Nekem az, neki, mint kiderült, három nap után az első falat.)
Bólint.
„Én is voltam ilyen kicsi” – mutat a zsebemben kíváncsiskodó Lölőkémre, miközben a szeme megtelik könnyel.
Ez a mondat annyira összerántotta a lelkem, hogy azt hittem, menten összerogyok. Olyan irtózatos súlya volt. Ha ezt egy 200 kilós, jó kedélyű, nagyszájú férfi mondja, nevetek. Ha ezt egy közel kétméteres colos pasi mondja, mondjuk, nagy szakállal, nevetek. De itt szó sem volt nevetésről, jókedvről. Ott, annak a fülledt napnak a reggelén annyira jó lett volna egy büdös nagyot káromkodni! Mert most ő ott lehajtott fejjel, hajlott háttal, kezeit maga előtt összekulcsolva már nem az a kicsi ember, akit az anyukája óv minden pillanatban. Aki már nem azért kiszolgáltatott, mert kicsi, hanem pont azért, mert nagy. Lölő eközben csak érdeklődve figyelt, amikor én beszéltem, rám, amikor András, rá. Örültem, hogy ő még nem ért semmit ebből az egészből. Örültem, hogy ő nem úgy nézett Andrásra, mint mi, felnőttek, akik egyfelől zavarba jönnek, ha adnak, másfelől, ha akarják, ha nem, nem tudják nem sajnálni. Lölő csak nézett és nézte, és mosolygott rá, majd rám. András arcán pedig gurultak a könnyek. Ő már felnőtt. Felnőtt egy olyan világban, ahol ő nem lehet kicsi. Csak védtelen. Se egy barát, se egy család, se egy meleg otthon, se egy óvó édesanya, akinek elfér a zsebében.
Megváltoztam. Már nem ülök le mellé. Már csak röviden tudok vele beszélgetni. Mert a kis kíváncsim ott a zsebemben. Ő még kicsi.
Istenem, mondd, hogy én lehetek olyan anya, aki meg tudja védeni őt minden rossztól!
Ezt is ajánljuk:
Tudni szeretnéd, min tűnődik egy anya? Kattints és olvasd el itt!
Fotók: barizsuzsi
Oldalak
Hirdetés
