"Harmincnégy évig fogalmam sem volt arról, mi az a fáradtság" Egy anya tűnődései

Fél éve éreztem először azt, hogy fáradt vagyok. Fél éve tettem fel először azt a kérdést, hogy vajon jó anya vagyok-e. És fél éve tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a lehető legjobban most vagyok. Harmincnégy év után…

Van az úgy…

Van az úgy, hogy néha elmélázunk, már, ha van rá időnk. Merthogy harmincnégy év után az ember lánya bizony már tudja, mit jelent az idő. A perc, ami oly hosszú akkor, amikor a babám vigasztalhatatlan, és egy pillanat akkor, amikor baj érheti. Aztán rájövök arra is, hogy harmincnégy évig éltem úgy, hogy nem tudtam, milyen az igazi felelősség, milyenek az igazán mélyről jövő könnyek, és ugyanennyit vártam arra is, hogy megértsem az aggódás valódi jelentését. Harmincnégy év kellett ahhoz is, hogy ne fájjon, ha bántanak, és megértsem, hogy mennyire tud fájni az, ha a gyermekemet bántják. Harmincnégy évre volt szükség ahhoz is, hogy megtudjam, mi az igazi bűntudat. Bűntudat amiatt, hogy úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok jobb kedvre deríteni a síró babám. Bűntudat amiatt is, hogy előfordul, hogy nem bírom tovább hallgatni a sírást.

A bűntudat, ami időnként azt kérdezgeti tőlem, hogy jó anya vagyok-e, vajon tudok-e annyit adni a kisbabámnak, mint amennyit én kaptam az anyukámtól, és hogy boldog-e a gyermekem. Aztán, amikor kivilágosodnak a gondolatok, mindenre ott az egyértelmű igen. A sötét felhők még sosem oszlottak fel olyan gyorsan, mint most, harmincnégy év után. Igen, és harmincnégy év után eljött az az idő is, amikor néha görcsösen szeretnék jó lenni, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy nincs görcs, csak az ösztönös anyaság, a babám pedig jókedvű. És igen, harmincnégy év után állíthatom, ösztönből cselekedni a legjobb és a legbiztonságosabb dolog a világon!