Én aztán nem osztok meg képet a gyerekemről!

3. kérdés: mibe lehet otthon annyira elfáradni?

Ne gondold, hogy nem mondták, nekem könnyű, mert otthon vagyok az aprósággal! Kérlek, érts jól, amit mondok, nem panasz! Szóval, aki nem próbálta, az tényleg nem tudja, milyen komoly „munka” is az anyaság. Amellett, hogy ez a legcsodálatosabb „munkahelyem”, a valaha volt (és lesz) legcukibb főnökkel, a legfelelősségteljesebb is, ráadásul, szabira sem mehetek. Én, az anyukája, szeretgetem, táplálom, tanítgatom, terelgetem, álomba ringatom, védelmezem őt.

El lehet fáradni, mert nem akkor fekszem, amikor szeretnék, nem nyúlok délig az ágyban, reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és vacsorát készítek, játszom, öltöztetek, vetkőztetek, pelenkát cserélek, hordozót kötök, Lölőt puttonyba teszek, postára megyek, ügyeket intézek bent és kint, babakocsit tolok, szeretgetek, táplálok, tanítgatok, terelgetek, álomba ringatok, védelmezek. És mindezt nem csak napi 8 órára vállaltam, hanem sokszor napi 24 órára, sokszor 365 napra, sokszor 12 hónapra, egy életre.

4. kérdés: hogy lehet egyedüllétre vágyni a gyerek mellett?

„Mit szólnál hozzá, ha ma a boltba vinnéd magaddal Lölőt is?” – emlékszem, milyen félve tettem fel a férjemnek ezt a kérdést. Az elején olyan rosszul éreztem magam, mert igazából arra ment ki a játék, hogy egyedül legyek egy kicsit. Nélküle, érted? Ilyenkor amúgy nem szeretnék nagy dolgokat, csak ülni mozdulatlanul, megkockáztatom, hogy a szemem is lehunynám pár pillanatig, hú, és ha még egy kávét is megihatnék ott a nagy nyugalomban! Az anyaságoddal azt is vállalod, hogy állva eszel, számíthatsz arra, hogy két falat között eltelhet akár három óra is, tuti, hogy lesz közönséged zuhanyzásnál és vécézésnél. A nappali „magányra” csak akkor van lehetőséged, ha elalszik a picur. Akkor tudsz egy kicsit relaxálni (vagy mosogatni, te tudod), de még ilyenkor is előfordul, hogy amikor megkönnyebbülten hátradőlnél, mert sikerült elaludnia a kis csöppségednek, éppen akkor már fel is pattan a kiságyban. Szóval, tényleg eljön az az idő, amikor szükséged van egy kis „én-időre”.

Hah, most is fölnevettem, mert eszembe jutott egy korábbi sztorim. Az első ilyen „apalépjleagyerekkel”-akció alkalmával Lölő ruháinak válogatásával ütöttem el az időt. Jól elmerültem a gondolataimban, vigyorogva meg-megszagoltam Lölő illatos kis pólóit, méricskéltem a ruhadarabokat, aztán jött a sokk! Kirúgtam magam alól a széket, mert „úristen, hol van Lölő?”. Képzeld, annyira elbambultam (meg szokatlan is volt, hogy egyedül vagyok), hogy hirtelen nem tudtam, Lölő hol van. „Te hülye, öt perce mentek sétálni!”