A karácsony szelleme - A szeretet sosem fogy el

A fények is mások voltak már reggel... A készülő ételek illata, a fa illata, az anyukámmal készített díszek pedig előkerültek és ott voltak a fán, mintha csak fellebegtek volna a helyükre, amíg apukám, vagy nagypapám sétálni vittek, hogy meglepődhessek később. Olyan jó akartam lenni, amennyire csak tudtam, mintha ezzel a sok rosszaságot igyekeztem volna eltörölni, ami összecsintalankodtam egész évben. :D

És nem a pénz számít, mivel gyerekkoromban elég szerényen élt a család és akkor finoman fogalmaztam. DE, a szüleim figyeltek rám és már hónapokkal azelőtt elkezdtek spórolni, hogy a hasznos holmik mellett, amiket a többi családtagtól kaptam, legyen valami kis csoda is. Már kibontogattam a „hasznos” dolgokat és hiába tettek ki magukért, csak az hiányzott, amire vágytam. Illendően, ahogy tanították megköszöntem és igyekeztem örülni.

Hol mosolygok, hol összeszorul a szívem

De ekkor szóltak a szüleim, hogy van még valami ott eldugva, mintha látnának még valamit a fa alatt... Vad keresésbe kezdtem, és igen, ott volt még egy doboz!!! Még most is, amikor visszaemlékszem; hol mosolygok, hol összeszorul a szívem. Nagyon eleven bennem, hogy alig mertem kinyitni, annyira szerettem volna, ha AZ van benne... és az volt! Akkoriban volt nagy divat (és akkoriban a divat évekig tartott) a festős Sindy... Emlékszem, hogy még el is sírtam magam. Kicsit fiús kislány voltam, de erre nagyon vágytam.

Felnőttként tudom, hogy ez az egy, akkor nagyon drágának számító játék volt, sok lemondásba került a szüleimnek és végtelenül hálás vagyok, hogy figyeltek a legnagyobb vágyamra. Mindig körülöttük játszottam, így pontosan tudták, hogy mi okoz örömet. És igen, a kedvenc sütimből és szaloncukorból is jutott. :)

Emlékszem, hogy ők is elpityeredtek, ebből ma már tudom, hogy az én örömöm volt az ő ajándékuk, mert igazán és tényleg szerettek, és azt akarták, hogy boldognak lássanak. És azóta is, hiába telnek az évek, hiába jut több az ajándékokra, a legjobb az egészben, hogy vigyázunk a hangulatra, óvjuk az érzést.

Sokáig lehetne még ragozni, de jó lenne, ha nem zabálásról, pofavizitről és „letudott” ajándékokról szólna ez a pár nap. Nem mindenkinek van hova tartoznia, így becsüljük meg, ha nekünk megadatott. A Mi csodánk legyen az, hogy tudatosan megpróbálunk kilépni ebből a körből és lenyugodni.

Az sem baj, ha nem félünk megmutatni, ha valakit szeretünk és az ünneprontókat pedig jól kizárjuk a figyelmünkből, ha a környezetünkből nem tudjuk. És kik fogják ezt elsőként észrevenni? A körülöttünk élő gyerekek, mert ők még hisznek a csodákban és talán igaz, hogy a karácsony szelleme igazából az ő lelkükben él. Ha tápláljuk bennük ezt a csodát, akkor talán nekünk is jut a ragyogásból. ;)

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg másokkal is, vagy nyomj egy lájkot!