Az „ego” feloszlatása – Szükséges-e valóban, sőt, lehetséges-e egyáltalán?

Főleg a távol-keleti spiritualitásban, és az abból eredő nyugati értelmezésekben terjedt el az a tanítás, hogy az egód az ellenséged, és valamikor a lelki fejlődés útján végérvényesen szétoszlik, és megszűnsz én-ként létezni. Sokan vannak azonban, akikben ellenérzést kelt ez a megközelítés. Az ellenérzésre pedig mindig oda kell figyelni.

Senkik lennénk a Semmiben végső „formánkban”?

Ezek valójában több ezer éves tanítások, amik könnyen lehet, hogy régen nem pontosan így szóltak, és/vagy nem így értelmezték őket. Én mindig nagyon éhes voltam a spiritualitásra, nyitott voltam minden információra, tanításra, amelyek eksztatikus lelkesedéssel töltöttek el, de amikor erről hallottam először, egészen elképedtem, és rossz érzéseim keletkeztek. Sosem voltam képes a személyes és egyedi létezést tagadó, azt ellenségnek, illúziónak tartó, nihilista tanítások befogadására, amelyek a végcélt semmiként (ürességként), engem pedig vágytalan senkiként definiálnak legigazabb állapotomban. Benned is van ilyen érzés? Ha igen, olvass tovább, és ha nem, akkor is olvass tovább, nyisd ki az elméd, és legalább gondolkozz el rajta, és haladj mindig a szíved által jóváhagyott úton. (A szíved! – és nem az elméd.)

Nem tartom tévútnak a személytelen felfogást sem, bizonyára létezik ezen aspektus megtapasztalása is, hiszen mindenkinek hite szerint adatik, de a Végső Valóságot – ha van egyáltalán ilyen, hogy „végső” – én ennél is többnek tartom. Léteznek ilyen megközelítésű tanítások is a Távol-Keleten, de ezek nem terjedtek el annyira, mint a személytelen felfogás, amelyet az intellektuális elme könnyebben befogad. Ezek úgy tanítják, hogy a lélek legtisztább állapotában is egyedi én-tudattal rendelkezik, egyetemes isteni minőségeiben (öröklét, boldogság, mindentudás) pedig egyforma.

És akkor mire jó az Egó?... Olvasd el a következő oldalon!

Fotó: gettyimages.com