Till Attila: Utálom, hogy nem leszek már 20 éves

 

Tilla: A rendezés a művészethez tartozik, egy egészen más terület, mint a műsorvezetés. Arról sokkal szemérmesebben is beszélek, mert az egy más világ számomra, ahol olyan nehéz bizonyos dolgokat verbalizálni, leegyszerűsített képletként tálalni, mint ahogy a televízió dolgozik vagy az egész bulvár. Az, hogy ez tulajdonképpen engem mért nem zavar, miért vagyok képes két helyen - kint is bent is - jelen lenni, azt nem tudom, de elég ritka jelenség. Talán ez az én gátlástalanságom, lazaságom vagy bűvészmutatványom, ebből nekem semmi problémám nem adódik a hétköznapokban, az én életem ilyen és kész, így áll össze.

 

 

Tilla: Igen, mindig dolgozom. Most lett egy kész forgatókönyv, ami most megy majd pályázatra. Hogy mikorra lesz belőle film, az mindig egy nagy kérdés. A film az nem egy olyan dolog - pláne most Magyarországon -, ami kiszámítható ritmusban dübörögne, hanem mindig egy harc, mindig meg kell küzdened azért, hogy legyen, úgyhogy most kezdődik megint elölről a küzdelem.

 

Tilla: A családomra nekem mindig jut időm, nem kötött munkaidőben dolgozom és nincs olyan tevékenységem, ami napi 8-10 órát igényelne folyamatosan. Innentől kezdve én sokkal jobban rájuk érek, mint mondjuk valaki, aki egy irodaházban ül, épp egy projekten dolgozik és 14 órát bent van. Van, amikor valóban sokat dolgozom, de van, amikor meg egyáltalán nem. Most is például délután 4-re járok dolgozni, előtte tudok a gyerekekkel foglalkozni, este pedig mikor hazaérek, a feleségemmel vagyok. Ezt az életformát szeretem, az számomra rémisztőbb lenne, ha folyamatosan egy helyen kellene lennem.

 

 

Tilla: Igen, de nem mindig. Van, amikor szorongok, depressziós vagyok, úgy érzem, hogy sehol sem tartok. Nekem is vannak jobb és rosszabb napjaim, csak a televízió felnagyítja az aktuális érzéseket. Olyan, mint a reklámfilmek: mintha mindenki boldog lenne, minden a boldogságról szólna, pedig a magánéletben én is egy teljesen normális ember vagyok, aki olykor küzd az elemekkel.

 

 

Tilla: Szerény ember vagyok, nem gondolkozom ilyeneken. Mondhatnám a feleségemet és a gyerekeimet, bár az is olyan kétélű dolog: ha büszke vagyok a feleségemre, az azt is jelentheti, hogy büszke vagyok magamra, hogy ilyen jó csajt tudtam összeszedni. De valahogy nem úgy élem az életem, hogy azt mondogatom magamnak: büszke vagyok rád, Tilla! Ennek semmi értelme.

 

 

Tilla: Most már nem, elég a három gyerek. Jó ez így, hogy három fiú gyermekünk van, majd remélhetőleg az unokák között lesz sok kislány.

 

 

Tilla: Rengeteg vágyam van: számos tévéműsor, amit szeretnék megcsinálni, emellett az interneten is kísérletezünk egy korszerű műsorral, a filmezés terén is vannak terveim. Szerintem ez egy folyamatos dolog, amiben nincs megállás: vagy érdekel minden és hajt előre vagy nem. Engem hajt.

 

 

Tilla: Egyrészt nem, másrészt meg utálom, hogy nem leszek már 20 éves. Nagyon furcsa felfogni, hogy akárhogy is számolunk az első félidőnek vége, ezáltal maximum még egyszer ennyit élhetünk, vagy egy picivel többet. Például iskolába nem járnék újra, azt utálnám, de szerintem az öregedéssel senki nem tud igazán szembe nézni. Én valahol 28 éves koromban megrekedtem és lélekben ott maradtam. A lelkünk egyáltalán nem öregszik velünk. Maximum bölcsebbek leszünk, tapasztaltabbak meg több összefüggést látunk.