Orosz Barbara: "Mázlista vagyok!"

Hogyan indult el a karriered annak idején?

Barbara: Tizenhárom éves koromban tudtam, hogy színésznő akarok lenni, öt évvel később felvettek Gór Nagy Mária Színitanodájába. Kétszer felvételiztem a Színművészetire, mindkétszer a második rostán estem ki. Ez tüske maradt bennem, nyilván jó lett volna megtapasztalni, hogy milyen az a világ. De nem hiszek a véletlenekben, nekem nem az volt az utam. Mivel a családunknak nem voltak ismerősei Budapesten, így amit véghezvittem, ahova elkerültem, azt mind magamnak köszönhető. Tizennyolc évesen besétáltam a Vígszínházba, mert dolgozni akartam, nem élősködni a szüleim nyakán. Megkérdeztem, hogy lenne-e rá lehetőség, hogy statisztáljak, vagy pár mondatos szerepeket kapjak. Kern András odaadta a számomat egy rendezőasszisztensnek, és három nap múlva hívtak is, hogy épp most van felvétel. Én voltam a lelkes lány, aki színésznő akar lenni, és bele is raktak minden darabba. Egyszerűen imádtam ezt az egészet, még az olyan darabok próbáin is ott ültem, amikben nem játszottam. A Vígszínház után aztán jött a Pesti Színház, az új Nemzeti Színház, majd a Győri Nemzeti Színház. Győrben kaptam az első komoly szerepeimet, nagyon meghatározó időszaka volt ez az életemnek. Aztán jött egy igazgató, aki miatt választanom kellett a színház és a televízió között, és én a TV mellett döntöttem.

Mi különbözteti meg a TV-t a színháztól? Melyiket szereted jobban?

Barbara: Valószínűleg három évvel ezelőtt egészen más választ adtam volna erre a kérdésre. Akkor még a színház is nagyon aktív szerepet játszott az életemben, és nem tudtam volna választani, hiszen a kettő annyira más. A színházban valaki más koncepciójának vagy a része. Arról, hogy az én karakterem hogyan valósuljon meg, természetesen mindig, már az első olvasópróbától kezdve határozott elképzelésem volt. De a színházban annyira mégsem lehettem soha önmagam, amennyire a televízióban önmagam lehetek. A színházban csak a színpadon vagyok igazán szabad. A TV-ben viszont már akkor szabadnak érzem magam, amikor belépek a stúdió ajtaján.

Ki az, akire felnézel? Van példaképed?

Barbara: Példaképem igazán soha nem volt. Nem tudnék olyan színésznőt vagy műsorvezetőnőt mondani, aki miatt ezt a pályát választottam. Egyébként is, mindig inkább férfiakra néztem fel. Ott volt például a nagypapám: iskolaigazgató és mellette főiskolán docens. Mindig olyan erős akartam lenni, mint ő. Érdekes, hogy mikor tulajdonságokról beszélünk, akkor sem a nőies tulajdonságokat sorolom elsőként a számomra vonzóak közé. Azokat eddig kissé a háttérbe szorítottam, és a jó vezető, a karrierista, a profi és az ehhez hasonló férfiasabb tulajdonságok álltak előrébb a listán. A példaképekre visszatérve, említhetném az édesapámat is, aki orvos, vagy a keresztanyámat, az édesanyámat vagy akár a nagymamámat. Egyszerűen odavagyok a családomért, nagyon különleges személyiségek, és mindenkinek megvan a saját élete. Otthon soha nem voltak olyan szerepek, hogy a nők behódoltak volna a férfiaknak, és a saját életüket teljesen a háttérbe szorították volna. Nálunk minden nőnek nagyon fontos, hogy a család és a munka között megtalálja az egyensúlyt. A műsorom egyik rovatában is ilyen nőket mutatok be. Olyanokkal forgatok, akik izgalmas életet élnek, és akik sikeresen balanszíroznak a karrier és a család között. Szerintem egy sikeres nőnek éppolyan jó családanyának kell lennie, amennyire profinak a munkájában.

Ennyi munka mellett jut időd a mozgásra? Hogyan tartod magad formában?

Barbara: A szüleim kiskoromtól kezdve fontosnak tartották, hogy a lehető legtöbb féle sportot kipróbáljam. Szörföztem, korcsolyáztam, síelni tanultam, úsztam. Volt egy időszak, amikor futottam, aztán elkezdtem lovagolni is, szóval mindig sportoltam valamit. Mostanában háromszor jutok el edzőterembe egy héten, és ez a minimum, mert különben borzasztóan érezném magam. Nekem egyébként sportolás közben jönnek a legjobb gondolataim. Ha valami kérdés foglalkoztat, akkor felállok a futópadra, és egy órán át keményen megyek rajta. Persze oda kell figyelnem az étkezésre is, de én úgy gondolom, hogy sporttal gyakorlatilag minden megoldható. Nem hiszek a testkezelésekben. Meg kell küzdeni és szenvedni azért, hogy a testünk jól érezze magát.

Mit lehet tudni a jövőbeli terveidről, mind a munka, mind a magánélet terén?

Barbara: Őrült mázlista vagyok, mert egy olyan férfi a párom, aki olyannak szeret, amilyen vagyok. Mindig tudtam, hogy egyszer meg fog érkezni a másik felem, aki még arcpakolásban is imád, aki főz nekem, és aki nem akar megváltoztatni. Nagy szerencse, hogy megérkezett, de persze sokat is kell dolgozni a kapcsolatért. A távolabbi terveim között szerepel egy kisfiú, akit majd együtt fogunk felnevelni, de ez majd csak később, harmincöt éves korom körül. Addig még nagyon sok jó műsort szeretnék gyártani. Beleszerettem a televíziózásba, aminek a háttere egyre jobban foglalkoztat, és ebben szeretnék elmélyülni. Kíváncsi vagyok rá, hogy mikor kezd majd el égetően hiányozni a színház. Tudom, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de még egyáltalán nem érzem így. Jelenleg a televíziózás irányába akarok elindulni, és erre a műfajra koncentrálni.