#filternélkül - Szűcs Péter: A divatújságíró, aki ma már nomádként járja a világot

Hosszú évekig dolgozott a versenyszférában, több vezető női magazinnak írt, főszerkesztett, de a szakmai sikerek nem elégítették ki maradéktalanul a felfedezés, az alkotás és a közvetítés iránti vágyát. Interjú a Peter's Planet blog megálmodójával.

#filternélkül - Interjúsorozat Magyarország legmenőbb influencereivel

Véleményvezérek, akiket százezrek követnek. Divatos ruhák, luxuskozemtikumok, drága éttermek és lélegzetelállító utazások - dolgok, amelyekről a legtöbben csak álmodozunk. Igazán jó influencernek lenni azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnik. Új sorozatunkban hazánk leghíresebb vloggereit, youtubereit és Instagram modelljeit kérdezzük arról, mi a valóság, amit a filterek elrejtenek.

Aki kérdez: Lakatos Melinda

Nyomot hagyni, értéket teremteni

A minőségi és hasznos tartalmak gyártása kőkemény munka, jól tudják ezt azok, akiknek nem annyiban merül ki a tevékenységük bloggerként vagy influencerként, hogy naponta egy-egy izgalmas, filterekkel megszórt fotót osztanak meg követőikkel. Szűcs Péter blogjában, a Peter's Planetben nemcsak konkrét utazási tippekről olvashatunk, hanem egy olyan egyéni látásmódot kaphatunk az analitikus szemüvegén keresztül, amellyel megismerhetjük a legtávolibbi kultúrák esszenciáját. A legkülönbözőbb emberi közösségeket és egyéneket mutatja be történeteiben és fotóin, amelyekkel az emberiség sokszínűségére, gazdagságára kívánja ráirányítani a figyelmet.

Ez a fajta narratív szemléletmód pedig némileg kapcsolódik újságírói múltjához - többek közt megfordult a Marie Claire és az InStyle magazin szerkesztőségében is -, amit sokáig élvezett, hiszen kiélhette benne két alaptulajdonságát: a csillapíthatatlan alkotásvágyat és a kíváncsiságot. A jól fizető, álomszerű médiaállás azonban sok évnyi mókuskerekezés után túl szűk érvényesülési térnek bizonyult, így a női magazinokat egy hét kilóig megpakolható textilhátizsákra cserélte. Úgy döntött, hogy élete további részét inkább tölti szerényebb vagy egészen más körülmények körülmények között, de nem kér többé a felszínes emberi kapcsolatokból és a multicégek kontrolljából. Valódi emberi élményekre vágyott, és meg is kapta, de nem fukarkodik ezekkel, viszi és adja tovább másoknak.

Egy berettyóújfalui kissrácként láttad meg a napvilágot. Hogyan kerültél fel a fővárosba és kapcsolódtál be a magyar média világába?

Szerintem egy kisvárosi srácnak vagy nagyon ambíciózusnak kell lennie ahhoz, hogy Budapestre kerüljön vagy pontosan kell tudnia, hogy mit szeretne csinálni. Én botanikus szerettem volna lenni, ez volt a legnagyobb álmom. 14 éves voltam, amikor először elkerültem otthonról, mert Gyulán kezdtem meg a kertészeti technikumot. Nagyon boldog vagyok, hogy elsajátíthattam ezt az ősi és rendkívül hasznos foglalkozást, hiszen amíg világ a világ, addig szükség lesz kertészekre. A klímaváltozás különösen indokolja, hogy ennek a tudománynak a birtokában legyünk, hiszen a faültetés, a növényvilág gondozása most kap csak igazán kiemelt szerepet. A botanika mellett a különböző kultúrák is nagyon izgattak, már egészen fiatalon. Össze is kapcsolom a kettőt az egyik első gyerekkori emlékemmel. Én olyan fiúgyerek voltam, aki sok időt töltött kint a kertben, növényeket gondoztam, magokat gyűjtöttem. Ezt élveztem a legjobban, figyelni azt, ahogyan egy apró kis magból egy szép virág vagy egy hatalmas fa fejlődik. Olyan öt éves forma lehettem, amikor elkezdtem gyűszűvirágot és törökszegfűt termeszteni. Később pedig virágmagokat cseréltem a szomszédunkkal, Gabi bácsival, akivel a kertészet szeretete jó barátságot szőtt közénk. Olyan 60-70 éves lehetett, sokat beszélgetett velem, rengeteget tanultam tőle. Egy alkalommal megjegyeztem, milyen szép ez a törökszegfű, majd vigyen ki belőle a temetőbe, díszítse fel vele a szerettei sírját, ahogyan mi szoktuk. Azt válaszolta, hogy abba a temetőbe, ahova ő jár, nem visznek virágot. Nem értettem, hiszen én református családból származom, bár megkeresztelve nem vagyok, ezt az értékrendet adták át a felmenőim. Elmesélte, hogy ők követ szoktak tenni a sírokra, mert a zsidó kultúrában ez a szokás. Berettyóújfaluról ezt a gyermeki kíváncsiságot, a botanika és a kultúra iránti érdeklődést hozom. A kertészeti oklevél mellett kulturális antropológiát hallgattam az egyetemen, de végül a médiában kezdtem el dolgozni.

Szép karriert futottál be, voltál a Magyar Rádiónál szerkesztő, több női magazinnál is megfordultál, majd az InStyle magazin főszerkesztője lettél. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Szerintem bármit is csinálsz az életben, az a lényeg, hogy őszintén szeresd, és úgy nem esik majd a nehézségedre kihozni belőle a maximumot. Nagyon hiszek abban, hogy a világ egy jobb hellyé tehető, ha mi emberek hajlandóak vagyunk dolgozni érte. Egészen más rezgése van a létezésednek, ha boldog vagy és produktív, mintha boldogtalan vagy és rest, netán ártó szándékú. Óriási dolog, hogy ha te pozitív vagy, az ragadós. Akinek ehhez adatik egy olyan extra képessége, hogy jól tudja átadni ezeket az értékeket, akár szóban, írásban vagy egy képzőművészeti, irodalmi alkotásban, az igazán nemes dolog. Korábban nem éltem ennyire tudatos életet, de ez a vezérelv kimondatlanul is munkálkodott a tudatalattimban. Imádtam a Magyar Rádiónál, hogy értéket teremthetünk egy-egy adással. Öt éven át készítettem ott magazinműsorokat, divatról, utazásról, irodalomról és különböző nemzetiségekről, kultúrákról. Ezután szintén öt évig a Marie Claire vezető szerkesztőjeként újabb riportokat és interjúkat készítettem. Sok világsztárral találkoztam abban az időben, a legemlékezetesebb beszélgetés a gitárművész Snétberger Ferenccel készült. Ekkor készítettem el az első, saját ötletből felépülő bookazinomat, a Fashion Issue-t. A budapesti szubkultúrákat kevertem össze a high end fashion világával és a magyar költészettel, illetve képzőművészettel. Boldoggá tesz a tudat, hogy ez a munkám közelmúltban elhunyt divatikon, Karl Lagerfeld kezébe is eljuthatott, de annak még jobban, hogy szerette is. Később az InStyle magazin főszerkesztője lettem, amit sikerült teljesen újrapozicionálni, de a multicégek kiszolgálása egy idő után nem adott hozzá a személyiségemhez. Úgy éreztem, hogy felhasználnak a profitszerzéshez, hiszen én a személyiségem egy-egy darabját adom oda azzal, hogy megnyilvánulok, elkötelezem magam a brand mellett. Nem panaszkodom, jó fizetésem volt, bejártam a világot, a legnagyobb divatheteken fordultam meg. Rengeteg ajándékot és luxusterméket kaptam, de a vállalat nem takart be esténként, amikor fáztam és nem vett nekem gyógyszert, amikor lebetegedtem. Ellenben elég sokat fizetnek, én sokat kerestem az Instyle főszerkesztőjeként. Rengeteg ismerősöm volt, de kevés barátom, felszínesek lettek a kapcsolataim és szinte csak a munkámnak éltem. Ejtőernyő nélkül ugrottam ki egy repülőgépből, amikor ezt az életet magam mögött hagytam, de tudtam, hogy ez a munka már nem tesz hozzám, mást szeretnék csinálni.

Elkezdtél utazni, egyre többfelé és egyre messzebb jutottál el. Vissza tudsz emlékezni, hogy mikor voltál először külföldön? Mit éreztél akkor?

Az előző politikai rendszer gyermeke vagyok, ráadásul vidéki, nem voltak sosem "csókos" rokonok, így aztán a külföldi utazás eléggé távoli vágyálomnak tűnt. Még a Balatonra sem jutottunk el, de kamaszkorom környékén egyszer kaptunk egy beutalót, amivel egy szlovák tóhoz elmehettünk a családdal. A következő utazásom 17 éves koromban volt, amikor eljutottam Amszterdamba. Nagyon sokkoló volt számomra, hiszen azelőtt csak két vidéki várost ismertem. Először lesokkolt, mennyire más egy nyugat-európai metropolisz atmoszféra az itthonihoz képest, de a második benyomásom abszolút pozitív volt, lenyűgözött a sokféleség és a nyitottság. Később egyetemista koromban elmentem egy barátnőmmel Spanyolországba, hogy nyelvet tanuljunk, mert nyelviskolára nem volt pénzünk, így munkát vállaltunk, hónapokig turistáknak árultuk a helyi művészek képeit. Vicces, de tulajdonképpen most is ezt csinálom, csak már a saját fotóimmal. Még újságíró koromban elvégeztem Horváth M. Judit és férje, Stalter György fotótanfolyamát, azóta pedig szenvedélyemmé vált a portréfotózás, több kiállításom volt már, úgy tűnik, tetszik az embereknek, amit a fotóimmal üzenni szeretnék. Az újságíró évek alatt a divat fővárosaiba és más egzotikus úti célokra is volt szerencsém eljutni. Ma már meg tudom fogalmazni, hogy én Dél-Amerikában érzem magamat a legjobban. Gyakran járok oda, rengeteg vidékét bejártam már, de mindig elvarázsol és el tudnám képzelni, hogy ott éljek. Szeretem, hogy mindent a vidámság hat át, az emberek nem idegeskednek, barátságosak és elfogadóak. Nagy kedvencem volt még India is, ahol teljesen magával ragadott a jóga és a spiritualitás. Az ő hitükben kiemelt szerepe van a karmának, ami már az első odalátogatásomkor megmutatkozott. Az egyik repülőutamon átadtam a helyemet egy házaspárnak, mivel szétültette őket a rendszer, de éppen az évfordulójukat ünnepelték, így érthető módon szerettek volna egymás mellett ülni. Helyet cseréltünk, de a férj azt mondta, ahogy a népmesékben szokás: "Jó tett helyében jót várj!". Annyit kértem tőlük, hogy segítsenek egy fuvart leegyeztetni az Uberen, hogy eljuthassak a szállásomra. Időközben úgy összebarátkoztunk, hogy végül néhány napot az ő otthonukban töltöttem és a családjukkal is megismerkedhettem. Minden utazásomon ez a célom, kapcsolatokat teremteni, elmélyülten beszélgetni, felfedezni az adott közösségben élők személyiségét. Van, amit én viszek másokhoz, van, amit pedig hozok haza tőlük.

Azokat a dolgokat, amelyeket elhozol magaddal egy-egy útról, nemcsak magadnak tartogatod, hanem másokkal is megosztod. Hogy jött az ötlet, hogy elkezdj blogolni az utazásaidról?

Miután kiábrándultam, majd kiléptem a multirendszerből, kérdéseket tettem fel magamnak. Mi az, amit én igazán szeretek csinálni? Erre nyilván ezer válaszom volt. Az első válaszom az volt, hogy utazni szeretek a legjobban, mert az engem felfrissít, az állandó áramlás-élménybe dob, amiben nekem jó létezni. A második válaszom az alkotás volt. Mindig is szerettem írni, és később a fotózás is fontos helyet kapott az életemben. Így kapcsolódott össze minden, amit ma csinálok. A fotóstanfolyam elvégzésének egy vizsgamunka bemutatatása volt a feltétele, amit egy kubai portrésorozattal teljesítettem. A munka címe az volt, hogy Waiting for Obama (Obamára várva), amit a Bródy Studios termében mutathattam be először. Ez az esemény volt a Peter's Planet launch partyja is egyben, mert addigra már elhatároztam, hogy szeretnék egy blogot szentelni az utazásaimnak. Az esemény megnyitására D. Tóth Krisztát kértem fel, akivel szeretjük, tiszteljük egymást, így örömmel vállalta el a feladatot. Sokak kíváncsiságát felkeltette az, amire vállalkoztam, de pontosan én sem tudtam, hogy fog majd működni mindez a gyakorlatban. Nem volt mögöttem kiadó vagy szponzor. A semmibe ugrottam bele, a totális ismeretlenbe, egy darab hátizsákkal. Az első utam Iránba vezetett, Grúzián és Örményországon keresztül. Egy fapados repülőjegyem volt Kutaiszibe, onnan elmentem a grúz fővárosba, Tbiliszibe, majd Örményországig végigstoppoltam és coach surfingeltem. Ha az ember egyedül utazik, akkor lehetősége van arra, hogy ne csak kifelé, hanem befelé is figyeljen. Észrevettem, hogy bármilyen váratlan helyzet elé állít a sors, valamiféle láthatatlan kéz, az univerzum ereje mindig elegyengeti az utam. Úgy éreztem, valaki terel ezen az úton, hiszen csak jó dolgok történnek velem, hiszen sokszor volt kiszolgáltatott körülmények között. Egy teljes napot utaztam Iránig busszal, emlékszem, napfelkeltére érkeztem meg. Kinyitottam a szemem és valami csodásat éreztem. Ez volt az a pillanat, ami teljesen belémégett. Azt éreztem, hogy megváltozott az életem. Csodálatos élményeim voltak, abból is született egy kiállítás. Azt a címet kapta, hogy Újradefiniált férfiasság - Perzsa portrék, amelyeket a Kempinski Art Soirée-ban állítottak ki először. Szerettem volna megmutatni másoknak, hogy milyen a férfiasság egyik rejtett oldala: elérzékenyült férfiakat mutattam meg. Iránban, egy perzsa kultúrában, ahol zömmel iszlám vallásúak az emberek, a férfiaknak szabad sírni, ha meglátnak valamit, ami számukra szép. Az érzelmek felvállalása és a szépségre való érzékenység magasan jelen van a kultúrájukban, pedig nem is gondolnánk. Ez csak egy példa, de nekem ez volt az első és nagyon meghatározó tapasztalásom arról, hogy mennyi mindent tanulhatunk másoktól, mi, a fejlettnek kikiáltott európaiak. Szumma szummárum, az első után már nemcsak hittem ebben az egészben, hanem láttam, hogy működőképes lesz. Egyfelől nagy előny volt az újságíró múltam, másfelől egyre többen segítettek az utazások megvalósításában is, sok barátomnak és támogatómnak köszönhetem, hogy ma itt tartok. Jó érzés, hogy hittek és hisznek bennem.

A posztjaidban és a beszélgetésünk közben is sokszor megjelenik a környezettudatosság, ami egyre jellemzőbb téma a politikai- és a közéletben is. A lángoló amazóniai esőerdő, a 16 éves svéd ökoaktivista, Greta Thunberg szavai és a sokkoló képek a műanyagszennyezés és az üvegházhatás következményeiről felkapcsolták az emberek fejében a piros lámpát. Utazóként te jól látod, hogy mi történik a világ különböző pontjain. Szerinted mi lehetne a megoldás, hogy hatékonyabban lépjen fel az emberiség a környezetszennyezés ellen?

Azt gondolom, hogy minden olyan tevékenység, ami a bolygó jobbá tételét szolgálja, az hasznos. Ugyanakkor van egy csomó ökoaktivista a latin-amerikai esőerdőkben élő indiánok között is, akikről sosem hallunk, pedig náluk jobban senki nem ismeri autentikusabban a helyzetet. A médiának az is a dolga, hogy ők is megszólalhassanak és meghallgattasanak, hiteles információkat közvetíthessenek a nagy döntéshozóktól az átlag emberig mindenkinek. Gyönyörű és megható, hogy egy nyugati kultúrában nevelkedett tinilány szól a környezetvédelemért, de abban a pillanatban, amikor nem állítunk mellé még sok-sok valódi ökoharcost, akik a saját bőrükön tapasztalják, mi az a kizsákmányolás, mi történik a földjeikkel és hogyan teszik tönkre a multik az organikus környezetünket, akkor véleményem szerint nem lehet kellő hatást elérni. Az ökocelebrity hirdesse azt, hogy ne dolgozzanak a termelők nagyvállalatoknak, ne vásároljanak a fogyasztók a multicégek jól bejáratott termékeiből, legyen az egy üditő, kozmetikum vagy egy fast fashionben vásárolt ruhadarab. Ha az őt követő milliók megfogadják a tanácsait, bojkottálja a társadalom nagy része az ilyen cégek által képviselt termékeket és elutasítja az üzletpolitikájukat, az valódi segítség lehet a harcban. Szerencsére itthon is kezd begyűrűzni ez a fajta gondolkodás, én követem Edvárd és Dóri munkásságát, a Talaplatnyi történeteket, amiben fantasztikus tippek vannak arra vonatkozóan, hogyan csökkenthetjük az ökológiai lábnyomunk méretét. A törekvés jó, a cél jó, már csak a megfelelő füleknek kell beszélni, minél hatásosabban.

Szinte mindig úton vagy, de itt van a budai lakásod fix pontként. Mindig jó érzés hazajönni?

Az egész életem egy kalandtúra, de mindenben a harmóniára törekszem, így szükségem van az állandóságra is, hogy ellenpontozhassam az új impulzusokat. A lakásomban pedig minden olyan mozgalmas, mint amilyen életet élek. Emlékeztet az utakra és az emberekre, amiket és akiket megismerhettem. Ha valahova elmegyek, akkor egyébként ki szoktam adni az Airbnb-n keresztül. Rengeteg különleges vendég járt már itt és mindegyikük itthagy számomra valamit. Egy apró ajándékot hálaként, amiért megszállhattak nálam. Egy francia képzőművész egyszer egy rólam készült portréval fizetett a szállásért. Szinte minden kontinensről jöttek már hozzám és a nappalim falán gyakran hagynak angolul vagy a saját anyanyelvükön üzeneteket. Engem nem zavar, sőt, gyönyörködtet ez az eklektikusság, de sokaknak káoszosnak tűnhet, ahogy élek. Vállalom. Az otthonom kialakításában ugyanis legfőbb szempontom ugyanis nem a trendiség, hanem a fenntarthatóság és az ökológiai lábnyomom minimalizálása, illetve az, hogy kényelmes és praktikus legyen. Ha utazom, akkor igyekszem minél kevésbé környezetkárosító módon tenni. Szerintem egyébként akkor tanul meg az ember "zöld" módon élni, amikor rékényszeríti az élet. Nem vásároltam fast fashion ruházati boltban lassan három éve, ezzel sokat spórolok. Igyekszem kerülni és nem fogyasztani a tömeggyártók termékeit, hanem kis gazdákat, termelőket direktben támogatni a vásárlásommal. Sok lakberendezési tárgyamat egy-egy külföldi útról szereztem be, de rengeteg ajándékot is kapok. Szinte minden bútorom így került hozzám. Szeretek itt lenni, minden sarokban ott van egy kis szelet az életemből, ugyanakkor nem tudnék mindig a lakás magányában tengődni. Jól elvagyok itthon is, egyedül, de úton érzem magam a legjobban.

Gyerekkorod óta meghatároz téged a föld és a növények szeretete. Nem hiányzik, hogy vidéki környezetben vagy kertesházban élj?

Mint egy sámán, úgy kerestem annak idején az állandó, budapesti lakhelyemet. Nagyon tudatosan álltam az otthonom kiválasztáshoz: pont ugyanolyan távolságra szerettem volna lenni az Operától, mint a Normafától. Utóbbi a kedvenc fővároshoz közeli erdőségem, ahol rengeteg időt töltök, Makkosmáriára szoktam elkirándulni. Ennek ismeretében, gondolom, nem okozok meglepetést azzal, hogy szeretek itt lakni, számomra ez a tökéletes hely. Sokszor látogatok haza a szüleimhez, akik a mai napig Berettyóújfaluban laknak, ahol a saját telepítésű örökzöldek, selyemfenyők és évelők vannak nagy mennyiségben. Szerencsére a nagyszüleim is élnek még, hozzájuk is gyakran elmegyek, Biharnagybajomba. Nem vagyok elzárva attól, ami nekem fontos. Ugyanakkor, vannak romantikus gondolataim arról, hogy milyen lehet a teljesen önfenntartó élet. A kertészeti tanulmányaim miatt birtokában vagyok annak a tudásnak, amivel képes lennék megteremteni magam számára a létezéshez szükséges erőforrásokat. Vidéki srácként szintén nagyon hasznos tudással gazdagodtam, hiszen tudom, hogyan kell levágni egy tyúkot vagy miként lehet fácáncsapdát készíteni. Ebben a közegben otthonosan mozgok, az online világot pedig fenntartásokkal szeretem. Számomra ez egy közvetítő közeg, amivel eljuttathatok egy üzenetet, élményanyagot vagy inspirációt másoknak, egy eszköz, amivel hidakat építhetek különböző emberek és kultúrák közé. Egy internettől elszigetelt világban éppúgy megtalálnám a helyemet, ha befogadóra lelnének a gondolataim más úton és módon.

Kitekintve a jövőre a te alkotó szemüvegeden át, milyen terveid vannak?

A beszélgetésünk alatt sokat beszéltem a környezetvédelemről, fenntarthatóságról és a faültetés fontosságáról, a következő nagyobb projektemben pedig kiemelt szerepet kap ez a gondolat. A budapesti Deák Ferenc utában, a Fashion Streeten nyílik meg hamarosan egy új kiállításom, amelyben a HelloWood által készített, újrahasznosított fából készült design keretekben lesznek láthatóak az elmúlt három évnyi utazásaimnak 10 legjobban sikerült képe. A tárlat három hívószava az Earth - Art - Fashion vagyis a Föld - Művészet - Divat. Ez a három dolog azért találkozik a kiállításomban, mert kevesen tudnak arról, hogy a divat szakmában van a szükség a legnagyobb összefogásra és a társadalmi felelősségvállalásra. A divatipar környezetszennyezőbb, mint a világ teljes légiparának működtetése. A fotókiállítás alcíme pedig az, hogy Egy fa, egy fotó, egy történet, mivel a keretek mellett lesznek élő fák, amiket nagy edényekben helyezünk ki, ezzel egy igazi street art közeget teremtve. Minden fa más lesz, hiszen ez a bevásárló utca rengeteg turistát vonz, így mindenképpen szerettem volna valahogy ráirányítani a figyelmet a sokszínűségre is. A kiállítás előzménye a blog harmadik születésnapján fogalmazódott meg bennem, amikor a Fűvészkertben állítottam ki, a Vissza az édenkertbe címmel. Az én vállaltan idelista megközelítésemben úgy tekintettem arra a természeti közegre, mint egy utópiára, amelyet olyan jó lenne alkalmazni az emberiségre. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha megvalósítható egy olyan hely, ahol a világ legkülönbözőbb növényei is harmóniában tudnak együtt létezni, akkor miért ne lehetne megteremteni ezt az emberiség szintjén is? Az biztos, hogy én továbbra is a karma törvényei szerint fogom élni az életemet, szeretnék még jót adni és viszontkapni, alkotni, megismerni, átadni és 2020-ra beígértem egy könyvet az olvasóimnak, amit mindenképpen megvalósítok majd.

Mit gondolsz, már örök életedre utazó maradsz?

Ezt még én sem tudom pontosan, de jól érzem magam egyedül és meg lehet szeretni azt a szabadságot, amit az egyedüllét ad. Voltak párkapcsolataim, de egy idő után mindig azt érzem, hogy fel kell adnom magamat, nem tud a társam lenni ebben a kötetlen életben a másik fél. Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy én nem vágyom biztonságra, egy meleg, szerető, családi otthonra és egy stabil szeretetkapcsolatra. Csak én nem kommentelem oda egy-egy közösségi média felületen az ismerőseim családi fotói alá, hogy "De irigykedem...", mint ahogyan ők szokták kifejezni magukat, amikor feltöltök egy-egy fotót az útjaimról. Számomra nagyon fontos, hogy a közvetlen környezetem elfogadja azt, ahogyan élek. Van egy bátyám, neki van két gyereke, a szüleim pedig rajongásig szeretik az unokáikat. Nekem egyelőre ez még nem adatott meg. Az édesanyám mindig azt mondja, hogy neki éppolyan mérhetetlen örömet jelent boldognak látni engem, mint az, hogy a bátyám a családalapításban, az apaszerepben találta meg a saját magát. A növények, az alkotás és az utazások mellett, nekem a családom a legfontosabb. Az, hogy ők szeretnek és elfogadnak engem így, ahogy vagyok, a legnagyobb ajándék számomra.

#filternélkül - Rutai Gábor, a költőMATA: "Verseket nem olvasok, csak írok". Kreatív játéknak indult, mára pedig a magyar internet irodalmi szenzációja lett Rutai Gábor rendhagyó kezdeményezése, a költőMATA. A "Fent bedobod, lent kipotyog" jeligére már több száz villámvers és egy könyv is született, a hobbiköltőnek pedig már több ezres rajongótábora van az Instagramon és a Tumblrön.

Leadfotó és fotók: Femcafe.hu / Huszár Bianka, Szűcs Péter engedélyével

Oldalak

Szólj hozzá Te is!