#filternélkül: Kisgyörgy Éva, aki hobbiutazóból lett Travellina, hivatásos blogger

Egy nyitott és bátor nő, aki bár egyedül járja a világot, az élményeit sosem cserélné le másra.

#filternélkül - Interjúsorozat Magyarország legmenőbb influencereivel

Véleményvezérek, akiket százezrek követnek. Divatos ruhák, luxuskozemtikumok, drága éttermek és lélegzetelállító utazások - dolgok, amelyekről a legtöbben csak álmodozunk. Igazán jó influencernek lenni azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnik. Új sorozatunkban hazánk leghíresebb vloggereit, youtubereit és Instagram modelljeit kérdezzük arról, mi a valóság, amit a filterek elrejtenek.

Aki kérdez: Lakatos Melinda

Egyéni élmények egyéni úton

Kisgyörgy Éva a jól fizető és kiszámítható közgazdász pályát és a tőzsde világát hagyta ott azért, hogy ma azt csinálhassa, amit a legjobban szeret. Ennek két éltető eleme az utazás és a tartalomgyártás, amit már több mint húsz éve űz rendíthetetlenül. Az előtt volt blogger, hogy ez a fogalom létezett volna, hiszen már 1996-ban, egy amerikai tanulmányi út során is írt beszámolókat fantasztikus útjairól, amelyeket - weboldal és gyakorlott netezők híján - privát e-mail listákon osztott meg másokkal. Magyarországon ő indította el az elsők között az utazós blogját, amelyet ma már tízezrek olvasnak és szeretnek, hiszen nemcsak egy-egy lélegzetelállító fotón keresztül, hanem alapos és minden részletre kitérő útleírásokkal próbálja meg átadni azokat az élményeket és információkat másoknak, amelyekhez hozzájut kalandjai során.

Az elmúlt évtizedekben végigjárta Európa nagyvárosait, a Közel- és Távol-Keletet, felfedezte Észak- és Dél-Amerikát, interjúnk előtt pedig éppen Ausztráliából érkezett haza. Nincs megállás, hiszen a következő évben végre valóra válik a következő nagy álma és hajós expedíció keretében ellátogathat a mesés Antarktiszra, ahol bálnales is vár rá. Álomszerű kalandjairól most elsőkézből hallhattunk a Travellina blog - és könyv - szerzőjétől.

Mindenki irigykedve nézi az olyan világutazókat, mint amilyen te is vagy. Hogyan indult a felfedezés iránti olthatatlan vágyad? Már gyerekkorodban is sokat utaztál a családoddal?

Külföldre egyáltalán nem utazott a családom. Anyukám mindig csodálkozott, hogy miért lettem ilyen utazásfüggő, mert nem volt előttem hasonló példa. Belföldön voltunk több helyen, apukámnak volt egy kis kék Trabantja, amibe bepakolt minket és azzal jártuk az országot. Hivatásos gépkocsi vezető volt, nagyon jól ismerte a vidéket, így már kislány koromban láttam a legtöbb magyar várat, kastélyokat és a főbb hazai látványosságokat. Nem voltunk tehetősek, így mindig csomagolt szendvicseket és lefőzött kávét vittünk magunkkal az útra. Általában egynapos kirándulások voltak ezek, így megspóroltuk a szállás árát. Egyetlen alkalommal jutottunk el családilag külföldre, az akkori Csehszlovákiába mentünk el a Csorba-tóhoz. Az egyetem alatt én is, mint olyan sokan, vettem egy Interrail jegyet egy barátnőmmel, talán akkor érintett meg először úgy igazán, hogy milyen jó dolog utazni. Minimális pénzből, internet nélkül is feltaláltuk magunkat. A coachsurfing elődjeként létezett egy Servas nevű csoport, ahol én is tag lettem, de ez nagyon kezdetleges volt, mert a szállásadókkal az egyetlen kapcsolatom a postai levelezés volt. Számtalan meglepetés volt az utunk során, de sosem alakult rosszul semmi. Az esetlegesség ellenére is elkapott minket a flow. Sőt, azt kell, hogy mondjam, sokkal jobban szerettem akkor utazni, mert adott valami plusz jó érzést az, hogy nem tudtam, mire számíthatok. Nagyon hiányzik ez a fajta kiszámíthatatlanság, ma már ott az internet, teli van infókkal, fotókkal, amik rendkívül hasznosak, de mégis jobb érzés volt számomra, amikor egy-egy gyöngyszemet magam fedezhettem fel.

A rendszerváltás előtti időkben még sokkal nagyobb volt a szakadék Magyarország és a nyugat között. Te hogyan élted meg, amikor eljutottál egy nagyobb metropoliszba?

Nyilván az elején arra csodálkoztunk rá, hogy mennyi féle dolgot árulnak a boltokban. Akár az élelmiszerek, akár a divat terén. Emlékszem, amikor először eljutottam Olaszországba, attól voltam elképedve, hogy mennyi tévécsatorna van. Órákig ültem a szobában és kapcsolgattam, mert élveztem, hogy van választék. Hasonló döbbenet volt, amikor először láttam Londonban, hogy a házigazdák müzlit reggeliznek – amire én is rászoktam. Később már a mentalitásbeli különbségek érintettek meg, különösen Amerikában. Itthon minden olyan dologgal foglalkozunk, ami igazából nem is ránk tartozik, de ami meg fontos lenne, azzal egyáltalán nem. – Amerikában pont fordítva van. Nem ütik bele a dolgukat, ki hogy öltözik, mit csinál, de a közösséget érintő kérdésekben határozottan, együtt lépnek fel. Nagyon meghatározó volt az első utam, amikor eljutottam Londonba. Tudtam, hogy körülbelül mire számíthatok, de egészen más érzés volt teljes életnagyságában látni az épületeket, a tömegközlekedést. Ha ma már azt mondom egy fiatal egyetemistának, hogy Stonehenge, akkor vagy látta már élőben vagy megjelenik a képzeletében egy-egy szuper Instagram-fotó, de az én időmben még nem így volt. Én csak az útikönyvemben láttam róla egy homályos fotót, ezért megdöbbentő látvány volt a saját szememmel látni a kőhalmokat. Amerikát és a legnagyobb európai városokat azóta már szinte mind bejártam, úgyhogy egyre inkább tágul a horizont és távolabbi, rejtett úti célokat keresek. Így jutottam el a közelmúltban Ausztráliába is.

Ahonnan egy kontinensnyi élménnyel távoztál...

Nagyon izgalmas út volt. Eredetileg azért mentem, hogy körbejárjam Ausztráliát, de van arrafelé néhány környező ország, amiket alig ismer a világ, mint például Szamoa, Toga, Tuvalu vagy Kiribati, ezek pedig szintén izgatták a fantáziámat. Sokat gondolkodtam rajta, hogy megnézzem-e őket, hiszen ezekről a helyekről alig található valami az interneten, de pont arra az élményre vágytam, hogy valami kevésbé felkapott helyet felfedezzek. Relatíve drága ezeket végigjárni, ezért nem tudtam, hogy megéri-e, hiszen lehet, hogy nem ad olyan élményt, ami az anyagi ráfordítással arányos lenne. Hajtott a kíváncsiság, hogy visszajöjjön az az érzés, ami a régi utazásokra volt jellemző. Elvileg a Tripadvisoron nincs is látványosság vagy nevezetesség Tuvalun, de ha ez visszatartott volna, akkor nagyon különleges élménytől fosztottam volna meg magamat. Ez a világ egyik legkevésbé látogatott országa, évente maximum 200 turista érkezik, ezért már az érkezésem felbolygatta a helyiek életét. Egy igazi kuriózum voltam! (nevet) Mindenki egyből érdeklődni kezdett, hiszen egy 25 kilométeres szigeten semmi nem marad titokban. A család része lettem, mindenki beszélgetni akart velem. Nem volt turista iroda, múzeum, de mégis remekül elszórakoztam. Elmentem a postára, a könyvtárba, beszélgettem a helyikkel és fantasztikusan éreztem magam. Mivel korlátozottak a szórakozási lehetőségek, ezért a lakosság minden nap délután négy órakor kimegy a repülőtérre, mert csak ott van az egész szigeten egy nagyobb, aszfaltos placc, ahol ameddig a szem ellát különböző sportcsapatok játszanak. Vannak, akik fociznak, röplabdáznak, kosaraznak vagy éppen aerobikoznak. A leszállópálya ugyanis a legtöbbször üres, hiszen szinte alig van járat, összesen két repülőt indítanak egy héten. Nagyon érdekes élmény volt ezt megtapasztalni, hogy a csecsemőtől az aggastyánig mindenki része a közösségnek és munka után mindenki együtt tölti az időt. Sokan éjszakára is kint maradnak, mert a pici kunyhókban egyáltalán nem jár a levegő. Hol láttam volna máshol ilyet, hogy a fél lakosság a leszállópályán alszik? (nevet)

Mi volt az első nagyobb utad?

Duplaszakon végeztem az egyetemen, közgázt és szociológiát hallgattam. Nyertem egy amerikai ösztöndíjat, kint tanulhattam hat hétig. Az volt az első egzotikusabb utazásom. Washingtonba vittek egy nyári egyetemre, de én még tudtam egy kis időt maradni, mert Torontóban lakott a gyerekkori legjobb barátom, aki vendégül látott. A legolcsóbb megoldást választottam, Greyhound busszal mentem, amivel az amerikai társadalom legszegényebb rétege utazik. Az egy elég érdekes út volt. (nevet) Ha már ott voltam, szerettem volna megnézni New Yorkot is, úgy volt, hogy egy magyar diáktársam elkísér, de végül beijedt és lemondta, ezért egyedül mentem. Mindig bele lettem dobva az ilyen magányos kalandokba, de sosem volt ezzel bajom. Nem rettentem meg, 21 éves voltam, beszéltem a nyelvet és ott is tudtam Servas-os vendéglátónál lakni. Egy idős néninél vendégeskedtem, akinek egy igazi átjáróház volt a lakása, mert az összes legatyásodott kelet-európai diákot befogadta, hogy legyen hol megszállniuk. Az egyetem után négy évig dolgoztam egy könyvvizsgáló cégnél, közben utazgattam, de nagyon vágytam vissza Amerikába. Egy barátnőm hívta fel a figyelmemet egy kinti posztgraduális képzésre, amire beadtam a pályázatomat és meg is nyertem. Újra kijutottam New Yorkba, de akkor már két évre. A tanulás nem jelentett gondot, a kicsi ösztöndíjamból viszont csak egy szuterénszobára futotta, úgyhogy abban a két évben úgy éltem, mint egy vakond. (nevet) Próbáltam egy kis pluszhoz jutni, elkezdtem részmunka időben dolgozni, amit megengedett az iskola. Abból a pénzből már futotta arra, hogy egy kicsit utazgassak is. Voltak nagyon olcsó társas utazási irodák, mint a Green Tortoise, ami többek között Mexikóba és Guatemalába is szervezett nagyon jutányos áron, nagyon nomád körülményekkel utakat. A buszon aludtunk, együtt főztünk az utastársakkal. Kalandos volt minden, én pedig teljesen rutintalan voltam, de életem meghatározó élménye volt Amerika. A későbbi munkahelyemen az amerikai tőzsdével foglalkoztam, szóval igyekeztem minden adandó alkalmat megragadni, hogy visszatérhessek.

Szép karriert építettél fel, dolgoztál a multivilágban, de most már azt látni, hogy szinte egyfolytában utazol. Hogyan tudott létrejönni ez a váltás, hogy már hivatásos bloggerként űzöd ezt a tevékenységet?

Amerikában kezdtem el blogolni, de akkor még azt sem tudtuk, hogy mi ennek a tevékenységnek a neve. Folyamatosan írtam az élményeimet, mindig volt útinaplóm, amibe feljegyeztem a tapasztalataimat. Akkoriban már volt számítógép, kint pedig már az internetezés és az e-mailezés is bevett dolog volt. Nagyon kevés weboldal létezett, úgyhogy különböző levelezőlisták voltak, ahova feliratkozhattál a legfrissebb hírekért. Nekem is kialakult egy ilyen levelezőköröm, ahol egymással cserélgettük az élményeinket. De nem csak utazásról, bármiről. Ez főleg külföldi magyarokból állt, akik keresték a lehetőséget, hogy az anyanyelvükön beszélgethessenek másokkal. Ha kellett egy bejgli recept egy Svédországban élő magyarnak, akkor csak írt egy e-mailt a listára, és valaki biztosan segített neki. Olyan 1996 környékén volt ez, úgyhogy talán én lehetek a magyar blogger világ egyik őskövülete. Később persze lett saját weblapom, ahova sokáig a filmes fényképezővel készített képeket a munkahelyemen, esténként szkenneltem be. 2010 végén egy kedves ismerősöm kitalálta a Travellina nevet, ami arculatot adott a munkának, most pedig már évek óta az Instagramon is jelen vagyok, illetve pár éve youtube videókat is gyártok. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy legyen szöveges tartalom, beszámoló és ajánló, mert én nem szeretnék elmenni abba az irányba, mint olyan sokan, hogy folyamatosan csak fotókkal kommunikálok. A blog sokat segített abban, hogy rendszerezzem az élményeimet és jó érzés, hogy másoknak is a hasznára lehet az, amit megosztok egy-egy útról. Amikor évekkel ezelőtt kaptam egy Golden Blog díjat, egyre többen figyeltek fel arra, amit csinálok, az nekem is új lendületet adott.

Mikor tudtad otthagyni az állásodat, hogy már csak annak élhess, amit igazán szeretsz?

A cégnél, ahol hosszú évekig dolgoztam, 2011-ben megszűnt a munkaköröm. A végkielégítésemmel távoztam, közben lettek más munkáim, magánzó lettem. Apukám ebben az időszakban betegedett meg, sokat ápoltam, így nem igazán tudtam más dolgokra fókuszálni. 2014-ben elveszítettem őt. Utána már lett időm és motivációm is arra, hogy kicsit kiszakadjak a megszokottból. Elkezdtem tudatosan, lassan építkezni, a blogot is tudtam írni és utazni is volt időm, hogy legyen is mit megosztani. Nem tudtam, hogy működik a blogvilág, akkor még nem sok minta volt előttem. Nem vagyok nyomulós típus, de szerencsére magától megtalált pár cég. Az első megkeresésem például úgy jött, hogy panaszkodtam a blogon, hogy nem fogok tudni Norvégiából bejelentkezni túl sűrűn, mert ott drága a wifi. Nem sokkal később megkeresett az egyik helyi telekommunikációs világcég, akiktől korlátlan mobilinternetet kaptam, hogy tudjak posztolni. De kaptam már fényképezőgépet vagy épp márkás túracipőket is hasonló módon. Ingyen vagy olcsón utazni kétféleképp lehet: ha meghívnak vagy saját szervezésben. A sajtóutak a legtöbbször arról szólnak, hogy feszített tempóban végignézetik veled a főbb látványosságokat, nincs időd elmélyedni semmiben, estére pedig ott vagy élményekkel teli, de kifacsarva és fel sem tudod dolgozni igazán. Arról nem is beszélve, hogy nem szívesen repülök csak pár napra valahova, már csak környezetvédelmi okokból sem. Még akkor se, ha valami fényűző hotelben lakhatok ingyen – ez engem nem motivál. Éppen ezért én megfordítottam a dolgot. Igyekszem saját magam kitalálni, megszervezni a minél tartalmasabb utakat, és ehhez keresek szponzorokat: légitársaságokat, hoteleket, turisztikai irodákat. Így ugyan nem lesz száz százalékig ingyen az utazás, de száz százalékig rólam szól, az én érdeklődésemnek, tempómnak felel meg, és épp ettől lesz hiteles. Ez az egész tevékenység, a blog műfaja, korábban egy szenvedélyből, hobbiból indult, senki nem remélte, hogy ebből valaha pénzt csinálhat, és pont a lelkét, a mozgatórugóját veszti el a dolog, ha ez egy irányított folyamat. Az önmagában nem gond, ha vannak szponzorok, hiszen sokan rakunk egy csomó munkát a blogba, a baj csak akkor van, ha elvész a hitelesség vagy túl énközpontú lesz a blog . Én úgy gondolom, hogy a jó bloggernél abszolút egyensúlyban kell lennie annak, hogy az olvasó, a brand és blogger is jól járjon.

A követők viszont követelik a személyes tartalmakat. Te nem vagy egy kifejezetten extrovertált alkat, hogyan barátkoztál meg azzal a helyzettel, hogy ennek a műfajnak van egy ilyen oldala is?

Én igyekszem csak akkor rajta lenni egy fotón, ha az hozzáad a képhez és úgy, hogy az elsősorban ne rólam, hanem a tájról, épületről, hangulatról szóljon. Én is látom, hogy az olvasók azt értékelik jobban, hogy ha én is rajta vagyok egy-egy képen, de nem szeretnék elmenni abba az irányba, hogy emiatt csak szelfiket tegyek ki. Nyilván örülök, ha sok like-ot kapok, de nem ez a cél. Nem azért utazok, hogy magamat fotózzam. Pontosan tudom, mennyi idő, mire az emberről készül egy olyan fotó, amivel elégedett. Az idő pedig a legdrágább kincs az utazás alatt. Rendkívül illúzióromboló, hogy kialakultak szelfispotok, ahová tömegek zarándokolnak el csak azért, hogy készítsenek magukról egy (vagy általában több tucat) fotót, a tájban pedig már nem is gyönyörködnek igazán. Úgy érzem, hogy a fenntartható turizmus nem erről szól.

Van olyan hely, ahova nem mennél el?

Most egyedül Észak-Korea jutott eszembe. Igazából nem a félelem tart vissza, hanem az, hogy a jelenlegi vezetést nem szeretném azzal támogatni, hogy ott hagyom a pénzemet. Ha meg lehetne kerülni azt, hogy bármilyen pénzmozgást végrehajtsak az ottlétem alatt, akkor szívesen megnézném.

Bátor és kalandvágyó vagy, mert szinte kizárólag egyedül utazol. Nem vagy néha szörnyen magányos?

Sokan félnek az egyedülléttől, de én pont a társas utak alatt döbbentem rá, mennyire nem való nekem ez a műfaj. Próbáltam barátokkal, szerelmekkel, csoportokkal, mindenhogy, de nekem a szóló utazás vált be igazán. Szeretem, hogy a magam ura vagyok, akkor és azt csinálok, amit csak szeretnék és nem kell függővé tennem mástól a programot. Elég sajátosan utazok, ezt nagyon nehezen tolerálná bárki. Nem érzem magam soha egyedül, mert mindig új kapcsolatokkal leszek gazdagabb az útjaimon, amelyek akkor biztosan nem jöttek volna létre, ha nem egyedül vágtam volna neki az utazásnak.

Mi a következő úticél? Van-e olyan utazási álmod, ami még nem teljesült?

Még sok hely van a földgömbön, ahová szeretném letenni a lábnyomomat. Ha minden igaz, akkor tavasszal megvalósul egy régi álmom, egy déli-sarki expedíció, így végre eljuthatok az Antarktiszra. Eredetileg egy hosszabb utat szerettem volna, de végül megváltozott az útvonal, úgyhogy a pingvinles helyett valószínűleg bálnalesben lesz részem. A hajó, amivel bejárjuk a területet, tele lesz szakemberekkel, biológusokkal és kutatókkal, így elsőkézből és hitelesen tapasztalhatom meg, hogy milyen jelenleg a világtengerek állapota és a klímaváltozás helyzete. Már négy éve próbálom összehozni ezt a túrát, ezért nagyon boldog vagyok, hogy jövőre, ha minden jól megy, akkor valóra válhat ez az álom. Nyáron szívesen elmennék a Transzszibériai Expresszel, de szeretném látni a természetes élőhelyén a borneói orángutánt vagy épp a jegesmedvéket is. Próbálok minél több új helyet felkeresni, de vannak örök kedvencek, ahová szívesen visszalátogatok időről időre. Remélem, hamarosan betelik a pecsétektől a következő útlevelem is.

#filternélkül - Budavári Fülöp: "Nem a külsőmmel akarok érvényesülni!" Egy szekszárdi fiú, aki többre vágyott a romantikus borvidéknél és a fővárosban próbált szerencsét. Túlsúlyos kisfiúból lett rajongott modell, majd a magyar Instagram egyik nagy sztárjává vált. A sikere titkáról kérdeztük a 70 ezres rajongótáborral bíró influencert, Iam Fülöpöt.

Leadfotó és fotók: Kisgyörgy Éva engedélyével

Oldalak

Szólj hozzá Te is!