Szomorúság, frusztráció, düh - Értelmetlen halál (?) a hegyen

Tegnap még egy szolid mosoly ült ki az arcomra, amikor a rádióban hallottam, hogy a magyar hegymászók sikeresen felértek a kiszemelt csúcsra…

A tegnap esti és ma reggeli órákban viszont már bizonytalan információk érkeztek, miszerint bajban vannak a hegymászóink, ezért sherpák indultak a mentésükre… Most meg azt olvasom, hogy felhagytak a két hegymászó keresésével. Lemondtak róluk, lemondhatunk róluk… Hogy mi van???

Eltűntek visszafelé menet

„Rossz napra ébredtünk! A tegnapi remények szertefoszlottak. A rádiókapcsolat megszűnt Zsolttal. Tegnap délután három óra óta nem válaszol a hívásra! Petiről tegnap reggel 8 óra óta nem tudok semmit. Zsolt szerint elindult lefelé előtte. De ez egyáltalán nem biztos!

A biztos az: nincs rádiókapcsolat, a négyes tábor és környékének átvizsgálása után sincs nyomuk. Még egy kísérletet tettünk a koreai kollégákkal együtt (akiknek 2 sherpájuk és 2 mászójuk még a 4-es táborban van) egy szervezett, környék és a táborok átvizsgálására ma. Semmi eredmény!"

Ezt az üzenetet már Erőss Zsolt oldalán, a hoparduc.hu-n olvasom. Megdöbbentő események. Megdöbbentő, mert bár mindenki tisztában lehet egy ilyen „expedíció” kockázatával, azért senki sem számol lelkében azzal (értsd:gyermekei, felesége, barátai, a hegymászó társadalom, a hazája), hogy a szerette az út során, akár egy 100 méteres szakadékba is zuhanhat, vagy fagyhalált halhat -30 fokban. Mert ilyenre nem lehet felkészülni. Várják a túra szervezőtársai, hogy a hegymászó rádión jelt adjon magáról, de mi van, ha a jel nem érkezik? Mit lehet tenni? Lehet újabb segítséget toborozni, akik hatalmas összegekért megpróbálják a lehetetlent, és az időjárás viszontagságai ellenére keresik a hegymászó/hegymászók nyomait. De azt hiszem, elképzelni sem tudjuk, hogy 8000 méter felett milyen körülmények uralkodnak.

Elhunytak?

És sajnos időközben más külföldi oldalon Erőss Zsolt és Kiss Péter neve már az elhunytak között szerepel. Küzdök a könnyeimmel...

Egy olyan ember, akire az ország felnéz. Lehetséges ez? Tényleg lehet, hogy csak felnéztünk rá? Mert azt csinálta, amit szeret, annak élt, amiben hitt. Hitte, hogy neki a hegyekben van a helye. És elhitette velünk, és talán magával is, hogy mindig van tovább, és mindig van feljebb. Nem nyugodott bele, hogy egy hasonló mászás során már majdnem életét vesztette. Akkor csak a lábát veszítette el. De ő nem nyugodott ebbe bele. Meg akarta mutatni, hogy ő ennél többre képes.

De kinek akart bizonyítani? A hegynek? A világnak? Vagy csakis saját magának? Példakép akart lenni? Nem tudom, és lehet, hogy ez már nem is derül soha ki. Nem ismerem személyesen Zsoltot, és a történetét is csak felszínesen látom, de ezek a kérdések felmerültek bennem. És az is, hogy egy olyan „srácot” is beválasztott a csapatába (Kiss Péter), aki eddig még nem mászott 5000 méter feletti hegyen. Fizikailag alkalmasnak találta. Hogy ez felelősség-e? Nem gondolnám, hogy itt Zsolt hibázott. Egy 26 éves embernek magának kell tudnia eldönteni, igent vagy nemet mondania, hogy vállalkozik-e egy ilyen kockázatos küldetésre. És persze, ő is ennek akart élni, akár Zsolt.

Küzdelmes és gyötrelmes halál

Azt gondolnánk, hogy a hegyen meghalni kemény dolog. És részben biztosan az egyik legdurvább elmúlás az, amikor az ember 1-2 napon át a -30 fokban küzd a kimerültséggel és a kihűléssel. Elképzelni sem lehet. Már szinte biztos a halál, de az egyén még harcol, hátha megtalálja őt a felmentő sereg. Küzdelmes és gyötrelmes halál.

Ugyanakkor van benne valami csodálatos is. Hiszen Erőss Zsolt életét a hegyeknek és a hegycsúcsoknak szentelte. Azért küzdött, azért harcolt a mindennapokban is, hogy ott lehessen a hegyen, hogy újabb csúcsokat másszon meg. Hogy megmutassa: nincs lehetetlen. Bízunk mi is a lehetetlenben és várjuk az új híreket. Ha pedig a lehető legrosszabb történik, akkor is tudjuk, hogy Zsolt és Péter úgy és annak élt, amit szeretett és imádott…

Egy példakép volt, akinek lelkisége engem nagyon megfogott.