Családalapítás előtti dilemmák - áldás vagy csupa lemondás?

A szülővé válás gondolatát ízlelgetve a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Félelmetes elképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem „én” vagyok, de magamnál is jobban kell vigyáznom rá, szeretnem. Képes leszel rá? Ha éppen erre készülsz – szorongsz, dilemmázol –, megosztom veled, ami nekünk bevált.

Készen állok-e az anyaságra?

A nagy kérdés, amit eleinte csak titokban forgattam magamban, mint aki attól tart, hogy ha rálel a válaszra, azzal el is dőlt. Szívderítő párhuzamra leltem a borkészítés folyamatában. Mondom, minden szava arany!

„A szőlő levét, a mustot, préseléssel választják el a szőlő szilárd részeitől. A mustot hordókba töltik, ahol élesztőgombák hatására alkoholos erjedésnek indul. Az erjedés sohasem tökéletes, ezért valamennyi cukor mindig visszamarad a borban. Ha sok, akkor édes a bor, ha kevés, akkor száraz. A maradék cukor mennyisége, a bor édessége az erjesztéssel befolyásolható.”

A saját „érési” folyamatunk sem kevésbé munkás, mint a jó bor készítése. A gyerekvállalást övező félelem pedig nem több mint egy jelzés, hogy valamivel érdemes többet foglalkozni. Engem a gyerektársaság önmagában nem motivált, de az a gondolat, hogy egyszer majd a kettőnk vonásait fürkésszük a babánkon, kedvesebbé tette a szülővé válás gondolatát. Ahogy egyre jobban szerettem azt, ami köztünk van, azt is mind tisztábban éreztem, hogy ennek legcsodásabb kiteljesedése a közös gyermekünk lesz. Ez egy hasznos értelmezési keretnek bizonyult.

Házasságban vagy anélkül?

Zavaró volt azzal szembesülni, hogy gondolatban még a házasság is feszélyez. Hogyan állnék készen akkor a gyerekvállalásra?! – álltam bele a kérdésbe, amire az elkövetkezendő hónapok adtak választ. Az eljegyzéstől a házasságkötésig vezető út kiválóan hozta magával az új problémákat, a kompromisszumokat és a kőkemény egóharcot, amiből megszületett a „mi” tudat. Nekünk erre szükségünk volt, szervezésestül, esküvőstül, papírostul, és attól is, hogy egymásnak kimondjuk.

Amikor távolról figyelünk egy épületet, nem látjuk a falak repedéseit, sem a belsejét, hogy mekkora tér tárul elénk, amit úgy lakunk, ahogy tudunk, ahogy mi akarunk. A házasság intézménye is úgy magasodik a távolban, mintha ott révbe érnénk. Aztán odaérünk, megtörténik, de mégse jön el a happy end, hiszen megint új arcát mutatja az élet, és bőven tart amíg meg nem halunk.

Hogyan tovább?

A dohányzásról való leszokáshoz kerestem éppen motivációt az interneten, amikor fennakadtam Hárdi István Lelki egészségvédelem című munkájának egyik mondatán: „Az infantilis személyiség »fixált« tulajdonsága a függőségre való készség.” Ezt úgy fordítottam le, hogy kislányos képzelgés minden rózsás álom kettőnk babájáról, amíg nem hozok meg néhány olyan döntést, amelyek nemcsak huszonévesen hatnak nyomasztóan – mondom ezt utólag –, hanem harmincon túl is eszébe jut az embernek szőnyeg alá söpörni egy pillanatra, mondván: „A baba úgyis akkor jön, amikor ő akar.” Változtatni az életvitelünkön egy olyan célért, amelyről nem tudhatjuk, hogy mikor érjük el, elég felnőtt dolog. Így hát további öt hónapon át tartott még a „csak még ez a buli”, „csak a hétvégén gyújtok rá” időszakom és a hezitálás minden alkalommal, miközben persze szégyelltem is magam, hogy mindez egyáltalán felmerül bennem. Mintha bizonyítékot kerestem volna magamnak arra, hogy ha képes vagyok ilyen apró lépésekben a váltásra, akkor talán képes leszek arra is, hogy jó anya legyek.

„Az erjedés befejeztével a bort átfejtik tiszta hordókba, hogy a hordó alján leülepedett seprőtől elválasszák.”

Nem tudom, hogy van-e teljes bizonyosság. Annyi buktató és félelemkeltő dolog hátráltathat a szülővé válásig vezető úton – hát még utána! Ezért jól meg kell szorítani a társunk kezét, és az utolsó lépésnél beledőlni az ismeretlenbe.

Fotó, leadfotó: Fekete Imola