Másként kell-e nevelnünk a fiúkat, mint a lányokat?
Sokak számára a válasz egyértelmű: „Persze!” Hiszen nem egyformák kívül-belül sem, ahogy későbbi szerepelvárásaik sem azonosak. Ők olyan korlátokkal és engedményekkel nevelik gyermekeiket, amelyek mentén a nemi szerepekhez formálódik a felnövekvő gyerek személyisége. Míg mások számára az az egyértelmű, hogy nem akarják „a saját nemük börtönébe” zárni a gyermeküket. Ők azok a szülők, akik az eltérő nevelési igényt a gyerekek személyiségében, habitusában keresik, nem a nemi pólusok között. Engem pedig az foglalkoztat, hogy szülőként mi alapján dől el bennünk ez a kérdés?
A kérdésfeltevést azért tartom izgalmasabbnak, mert mások nevelési stílusa-vélekedése felett könnyű pálcát törni, csak haszontalan. Azzal nem kerülünk közelebb önmagunk megértéséhez, de a másik álláspontjához sem. Viszont ránézni arra, hogy hogyan formálódunk szülői szerepünkben, esetleg kérdéseket intézni önmagunkhoz a miheztartás végett, már valami! „Biztos arra tartok, amerre szeretnék?” „Biztos azt adom tovább a gyerekemnek, amit szándékomban állt?” „Biztos arra tanítom, amiben hiszek?” „És azt élem-e, amit mondok?”
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Ráadásul a gyereknevelés egy nagyon komplex téma, amiben érvényesül az adott szülők gyermekkori szocializációja, az abban visszaköszönő szülők – mára nagyszülők világképe, –ahogyan az akkori társadalomtörténeti háttér sem elhanyagolható szempont, ha szeretnénk megérteni, hogy egyikünknek miért olyan fontos hangoztatni, hogy a kisfiúk ilyenek, a lányok meg amolyanok, míg a másik szülő pont ezeket a sztereotípiákat igyekszik kiírtani a szóhasználatából, mert károsnak tartja.
Sztereotípiák: ellenség vagy jóbarát?
A hétköznapi szóhasználatában a sztereotípia szóhoz általában minősítést kapcsolunk, amitől többnyire kellemetlen a szóban forgó személyre – nemzetiségi, etnikai csoportra, korosztályra, nemre – nézve. Mindannyian „tudjuk”, hogy a németek szőrszálhasogatók, a franciák csigaevők, az anyósok házsártosak, a negyvenes férfiak kapuzárási pánikkal küzdenek, a kisfiúk rosszalkodnak, a kislányok nyávogósak, a nők túlérzékenyek.
Ugyanakkor a sztereotipizálás nem ördögtől való, gondolkodási műveletünk egy fontos eleme. Mondhatjuk úgy is, hogy az agy önvédő funkciója, hogy képes legyen kezelni a külvilágból érkező számtalan információt. Ennek érdekében a hasonlóság alapján összevon. Így tulajdonítunk az egy csoportba tartozó személyeknek, hasonló jellemvonásokat attól függetlenül, hogy a valóságban mennyire különböznek. Probléma abból fakadhat, ha csupán erre hagyatkozunk a világban való tájékozódásban, hiszen ezek, bár megkönnyítik az azonosítást, mégis pontatlanok. Tévhit, hogy a csoport minden tagjára egyformán érvényesek az adott sztereotípiák. És ha már problémát említettem, nézzük meg, hogy a nemi sztereotípiák hogyan érvényesülnek a gyermeknevelésben!
„A fiúk nem sírnak.”
Tényleg nem? Mi történik, ha mégis eltörik a mécses? Miért kell úgy tenniük, mintha nem sírnának? – a történelem tükrében értjük/megérthetjük a válaszokat. Nekem most egy jelenet ugrott be az Egri csillagokból – friss az élmény, most fejeztük be a kisfiammal –, amikor Dobó nem örül annak, hogy egyre több nő van a várban, mert a női szemek meggyöngítik a férfiszívet, és az elgyöngült szív bátortalanná lesz. A várvédéshez már pedig bátorság kellett.
Gyöngeség ma és régen
De mitől tarthat egy mostani apa, aki így inti a fiú gyermekét? Azt a fiúcskát, aki ugyan nagyobb eséllyel éli meg az időskort, de egy sokkal komplexebb világban kell helytállnia, csak hogy ebbe a szóba sűrítsem az elmúlt 500 év társadalmi, gazdasági - technológia, szociális változásait. Lehetséges volna, hogy pont az említett változások nyomán tűnik mára „okafogyottnak” ez az intelem? Értjük, hogyha sír a fiú, akkor azt gyöngének gondolták, ha gyönge, akkor meg nem elég férfias, azaz „lányos”. De ki a gyönge igazán? Amikor nem kell várat védeni, de a körülöttünk zajló, forgó, rohanó világ számtalan ingerének kitett férfi is ura kell legyen saját érzelmi világának ahhoz, hogy megállja a helyét. Hogy társa legyen az emancipált nőnek. Amihez szükséges ismernie önmagát, nem lehet bábja elnyomott érzelmeinek. Az tehát, hogy a fiúk – férfiak – nem sírnak, egy avítt sztereotípiából fakadó vélekedés, ami szégyenkeltés által szab határt egy természetes reakciónak. Ahelyett, hogy a nehéz érzésekkel való megküzdésre sarkallná, ami mára elvárásként jelenik meg a férfiak életében is.
„A fiúk autóznak, a lányok babáznak.”
Hot Wheels hegyi szlalom versenypálya
A Monster Trucks hegyi szlalom versenypálya nem egy hétköznapi verseny. Trükkös buktatók, krokodilok és csapdák várják a gyerekeket, sőt, a végén az egyik járgány ki is repül a versenyből. A készlet két Monster Trucks autót is tartalmaz.
Vaskos szakirodalma van, hogy hogyan alakul a gyerekek vonzódása a játékszerhez, és legalább annyi szülői tapasztalat arról, hogy kisfiúk is épp úgy érdeklődhetnek a babakonyha, ahogy kislányok az autópálya iránt. Hadd szőjek ide egy személyes példát! Ha belegondolok, óvodás koromban én voltam a „vagány kislány”, mert mezítláb dagonyáztam a sárban, távirányítós autót szerettem volna és „mérget” kevertem az unokabátyámmal, de ezért sosem éreztem rosszallást vagy aggodalmat a szüleim felől. Csodás babáink is voltak, aminek fából barkácsoltam babaházat. Nem érzékeltem, hogy a nővéreimmel olyan sztereotípiák öveztek volna bennünket, mint például a kislányoknak szófogadóbbnak, rendszeretőbbnek kell lenni, mint a fiúknak, vagy, hogy a fiúk egyértelműen bátrabbak, kezdeményezőbbek volnának. Sokáig fel sem merült bennem, hogy ezeket az előnyös tulajdonságokat, viselkedésmintákat fiú versus lány relációban értelmezzem. Hozzáteszem, hogy ezt az élményemet mindenképp árnyalja az, hogy mi csak lányok voltunk a családban. Ellenkező nemű testvérrel felnőve nagyobb eséllyel alakulhatott volna ez másként.
Szülővé válva
Ha valamivel kapcsolatban nagyon rossz élményt szereztünk gyerekként, azt igyekszünk szülőként elkerülni, másképp csinálni – még ha pont az érintettségünk hajlamosít is ugyanazokra a „hibákra”. Ezért igényel nagy tudatosságot egy új „szülői eszköz” kimunkálása. Ahogy a legtöbb gyermeknevelési dilemmánknak korábbi megélésünk, sérülésünk ad táptalajt, úgy a gyerek neméhez igazított nevelési szemlélet vagy annak teljes kerülése sem függetlenül alakul ki a szülőben. Vajon ez alapján feltételezhetjük-e azt, hogy a nemi sztereotípiák hangsúlya a gyereknevelésben azon múlik, hogy a szülő maga milyen viszonyban van a saját neméhez tapadó szerepelvárásokkal?
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
