A pálcák ura - Madaras Gergely karmester

Madaras Gergely egyike volt azoknak a művészeknek, akik a tavalyi évben Junior Prima Díjban részesültek. A nemzetközileg is elismert fiatal karmesterrel munkáról és tervekről beszélgettünk, illetve arról is, hogy miből készül, és mennyire fontos a karmesteri pálca. 

Mi a legrégebbi zenével kapcsolatos emléked?

Madaras Gergely: Öt éves voltam, mikor a szüleim elvittek a Téka együttes egyik táncházába. Ott szerettem bele a nagybőgőbe, és elkezdtem népzenét játszani. Ezzel párhuzamosan, hat éves koromban furulyázni kezdtem. A furulyából később fuvola lett, a népzene és a klasszikus zene pedig hosszú évekig egyszerre volt jelen az életemben. A népzenével 7-8 évig foglalkoztam - a szüleim már akkor is rengeteget segítettek, hogy a legjobb forrásokból tanuljak. Sokat jártam Erdélybe, ahol az utolsó autentikus prímás-generáció képviselőitől, többek között Fodor „Neti” Sándortól tanulhattam. Engem viszont egyre inkább a klasszikus zene érdekelt; éreztem, hogy ez jelenti majd a jövőmet. A népi hegedűből egy idő után klasszikus hegedű lett, és párhuzamosan futott tovább a fuvolával.

 

Hogyan indult a pályafutásod?

Madaras Gergely: 15 évesen három szakból felvételiztem a Bartók Konziba: fuvolából, hegedűből, illetve zeneszerzésből. Nagyon korán eldöntöttem, hogy a távlati célom a vezénylés. Elkezdtem zeneszerzést tanulni, ami szintén érdekelt: ez tulajdonképpen egy előtanulmány volt a karmesterséghez. A három szak végzése közben döntöttem úgy, hogy már nem bírom kivárni az egyetemet, így az akkori barátnőmmel, mostani feleségemmel, Győri Noémival alapítottunk egy zenekart, „amin” elkezdhettem megtapasztalni milyen is a vezénylés. Fuvola szakon tanultam tovább, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, és egy évvel később elkezdtem a bécsi Zeneakadémián a karmester-szakot is. Az egyetemi éveimet is a kettősség jellemezte: öt éven keresztül osztottam meg az időmet a két város között.


A fuvola vagy a karmesterség játszik fontosabb szerepet az életedben?

Madaras Gergely: Az utóbbi 3-4 évben a hangsúly abszolút a karmesterségen van. Azok a lehetőségek, amiket kapok, egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy én már inkább karmester vagyok, mint fuvolista. De ha tehetem, a kezembe veszem a fuvolát és koncertezek, illetve szeretek visszaülni zenekarba is.


Mit gondolsz, milyen a helyzete Magyarországon a pályakezdő művészeknek?

Madaras Gergely: Ami engem illet, idejekorán elkezdtem a kitekintgetést. Érdekelt, hogyan működik ez a szakma más országokban, más kultúrákban, és megpróbáltam a látókörömet minél jobban kibővíteni. Nem jelentett nehézséget, hogy két egyetemet kellett egyszerre végeznem, Bécsben és Budapesten, sőt, ennek most nagyon nagy hasznát veszem. Azóta is rengeteget utazom. Büszke vagyok rá, hogy több helyen van alkalmam a tudásomat kamatoztatni, és egyre több helyre hívnak. A magyar zenei élet különösen gazdag és kiemelkedő, főleg az ország méreteihez és arányaihoz képest, ám egyre többi fiatal zenész látja be, hogy azzal csak tovább gazdagodhat, ha megismer más kultúrákat is.
A fiatal zenészek helyzete persze attól is függ, hogy az adott ország épp mennyi pénzt akar vagy tud szánni a kultúra támogatására, illetve hogy az adott ország közönsége mennyire látja saját felelősségének a művészetek támogatását, látogatását. Ez ma nagy kihívások elé állít sok fiatal zenészt, és hát nem mindenki keresi könnyen a kenyerét.

 

Úgy gondolod, hogy egy fiatal karmesternek nehéz dolga van, ha versenyezni akar az idősebbekkel?

Madaras Gergely: Ez egy olyan szakma, amit az ember az élete végéig csinálhat. Kevésbé van jelen az a természetes fluktuáció, hogy egyik generáció átadja a helyét a másiknak. Minél idősebb egy karmester, annál nagyobb a tapasztalata és a világlátottsága, ezért nyilvánvalóan annál jobban elfogadják. Szerencsére azonban már Magyarországon is egyre megszokottabb, hogy a zenekarok élén álló karmestereknek nem az életkora a döntő szempont, hiszen – optimális esetben - teljesen más zenei megközelítést, látásmódot, interpretációt közvetít egy fiatal és energikus dirigens, mint egy tapasztalt mester. Amíg mindkettőre van kereslet, addig nincs baj.

 

Van különbség a külföldi és a magyar közönség között?

Madaras Gergely: Azt szokták mondani a Magyarországra érkező művészek, hogy mindig meglepi őket a ritmikus vastaps a koncertek végén, mert ezt nem nagyon hallják külföldön. Érdekes, hogy a ritmus iránti vágy ennyire a magyar közönség vérében van! Véleményem szerint az itthoni közönség egy nagyon kulturált közönség, de sajnos, ahogy a világ minden pontján, ugyanúgy öregszik.

 

Mi a helyzet a fiatalokkal? Nem sűrűn járnak komolyzenei koncertekre?

Madaras Gergely: Nem nagyon, de ez nem csak az ő hibájuk. A komolyzenészek és a komolyzene látogatottsága manapság olyan stádiumban van, hogy hamar rá kell jönnünk: muszáj nyitni a fiatalabb generációk felé.

Egy kicsit meg kell fiatalodnia a koncerttervezésnek illetve a koncertek hangulatának ahhoz, hogy be tudjuk csalni a fiatalokat a koncerttermekbe. Kiemelnék erre például egy jó külföldi példát: a zürichi Tonhalle Zenekar évekkel ezelőtt elindította a „Tonhalle LATE” elnevezésű sorozatot, ami azt jelenti, hogy a zenekar egyes, kiemelten fiataloknak szóló koncertjein a jegy egyúttal belépő a hangverseny utáni nagy partira is, ahol a zeneház kvázi szórakozóhellyé alakul, DJ-vel és tánctérrel. Olyan ez, mint egy irányított buli, ahol előre tudod, hogy hasonló érdeklődési körű társaság lesz jelen. Szerintem szuper, hogy ezt a két dolgot így össze lehet kapcsolni. A cél kettős: egyrészt, hogy ne a komolyzenét vagy annak eladását butítsuk le az átlag fiatalok ízlésvilágához, hanem ezt az ízlésvilágot gazdagítsuk, finomítsuk: nyújtsunk segítő kezet a komolyzene élvezeti értékének a megértéséhez! Másrészt, a komolyzenének valahogy le kell vetkőznie azt az évtizedek óta rétegesen rárakódó előítéletet, hogy egy ósdi, időseknek való, elvont fogalom. Ennek a megújítása rajtunk, zenészeken nagyon sokban múlik.

 

Mennyiben változtatta meg az életedet, hogy megkaptad a Junior Prima Díjat?

Madaras Gergely: Nagyon örültem neki, hiszen talán ez ma a legnagyobb elismerés, amit egy fiatal komolyzenész kaphat. A kollégáim és azok intézmények, amelyekkel gyakran együtt dolgoztam az utóbbi időben nagyon jó visszaigazolást láttak benne, illetve azok a zenekarok és fesztiválok, amelyek eddig szegről- végről ismertek, vagy hallottak rólam, most sokkal nyitottabbak a velem való együttműködésre, mert a díj felhívta rám a figyelmet, ezáltal ők is jobban belelátnak az eddigi munkámba. Nem lettem tőle hirtelen jobb karmester, sőt, ugyanolyan vagyok, mint eddig, viszont egy ilyen szakmai elismerés mindig megerősíti az embert abban, hogy jó irányba halad, és új lendületet ad a további kitartó munkához. Az pedig külön segítség, hogy a figyelem most jobban ráirányul arra, amit eddig letettem az asztalra. Büszke vagyok arra, hogy eddigi pályám során, ha hívtak valahová, annak általában mindig volt folytatása, és tovább akartak velem dolgozni. Mint karmester azonban úgy érzem, hogy ezt a kört még tágítanom kell az itthoni zenei életben.

Oldalak

  • 1
  • 2

Szólj hozzá Te is!