Solti Ádám, Jenővári Miklós és Borbély Richárd Az Operaház Fantomja 1000. előadására készülnek - exkluzív interjú a három Raoullal

Három színész, három különböző Raoul, egy legendás történet. A Madách Színház ikonikus musicalje, Az Operaház Fantomja, elérte az ezer előadást – de mit jelent ez a színészeknek, akik a legújabb generáció tagjaiként évek óta életre keltik a hősszerelmes karakterét? Solti Ádámmal, Jenővári Miklóssal és Borbély Richárddal beszélgettünk.

A hősszerelmes Raoul

Az Operaház Fantomja című musical több mint két évtizede hódítja meg minden este a Madách Színház közönséget, és idén elérte a mérföldkőnek számító 1000. előadást is, amelyre november 30-án kerül sor. Az ikonikus darab – amely hazánkban 22 éve debütált – már önmagában legendás, de a történet új dimenziót kap, ha a karaktereket életre keltő színészekkel beszélgethetünk. Az első próbák izgalma, a karakter felfedezésének pillanatai és a színpadon átélt váratlan momentumok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Raoul ne csak egy szerep legyen, hanem élő, lélegző alak, aki minden előadáson másképp ragyog. A színészek különböző perspektívái rávilágítanak arra is, hogy a darab miért marad időtálló: a szenvedély, a romantika és a drámai feszültség univerzális élményt nyújt, amely generációkat köt össze.

A karakterek dinamikája, a Fantom és Raoul közti különbségek és a nézők reakciói mellett a színészek személyes apró részleteket is hozzátesznek a Raoul-jelenséghez, így minden előadás egyszerre hű az eredeti műhöz és egyedi élményt kínál. Nem csoda, hogy az 1000. előadásra készülve a társulat tagjai is különleges pillanatokat ígérnek a közönségnek. Solti Ádám, Jenővári Miklós és Borbély Richárd, akik az elmúlt évek során formálták meg a hősszerelmes Raoul karakterét, arról meséltek nekünk, hogy mit jelent számukra ez a jubileum és mire számíthatnak azok a szerencsés nézők, akik időben lecsaptak a teltházas ünnepi előadás jegyeire.

Mit jelent számotokra, hogy a Madách Színház eljutott az 1000. Operaház Fantomja-előadásig?

Solti Ádám: Óriási megtiszteltetés részese lenni egy ilyen mérföldkőnek. Kevés produkció ér meg ezer előadást úgy, hogy közben a nézőtér folyamatosan tele van – ez önmagában bizonyítja, milyen különleges a darab. Büszke és hálás vagyok, hogy már tíz éve én is a részese lehetek ennek a fantasztikus előadásnak.

Borbély Richárd: Egy álom 20 éve elindult és azóta hála az égnek nem keltünk fel belőle.

Jenővári Miklós: Én kettő vagy három éve vagyok része ennek az előadásnak, pont a kilencszázadik Fantom ment akkor, amikor beálltam. Az, hogy egy színház és egy előadás megér egy ekkora számot, az mindig elképesztő elismerés és büszkeség érzését kelti az emberben. Jó iránymutató arra, hogy valami egészen elképesztő dolog történik. A Madách Színház olyan helyzetben van, hogy itt számtalan darab él meg ilyen és ehhez hasonló sikereket, de Az Operaház Fantomja az összes többi előadás közül is kiemelkedik. Nem véletlen, hogy az alkotók, Szirtes Tamás és sokan mások úgy beszélnek róla, mint a színház ékkövéről. Webbernek is ez messze a legsikeresebb darabja. Valahogy a díszletek, a jelmezek, a szereplők, az alkotók, a koreográfia – minden annyira egybeállt, hogy ez az ezer előadás, ez nagyon megérdemelt. Biztos vagyok benne, hogyha nem változnak a körülmények, akkor ebben minimum még ennyi benne van.

Emlékeztek az első próbátokra Raoulként? Mi volt az a pillanat, amikor először „összeállt” bennetek a karakter?

S. Á.: Az első próba mindig tele van izgalommal – egy klasszikus szerep súlya mindig nagy. A karakter akkor állt össze bennem igazán, amikor ráéreztem Raoul védelmező energiájára: arra a tiszta, ösztönös, szenvedélyes szeretetre és szerelemre, amivel Christine-hez fordul.

J. M.: Az első színpadi próbámra nem emlékszem, viszont az első összeéneklésre igen. Ott teljesen meg voltam döbbenve és meg voltam szeppenve. Viszonylag gyors betanulási folyamaton estem át, de Szirtes tanár úr iránymutatásai mindig tűpontosak voltak, így nagyon magabiztosan tudtam előre lépni a szerep elképzelésében. Úgyhogy nem is mondanám, hogy az első előadások alatt állt össze teljesen, de a második blokk környékére már elég magabiztosan tudtam, mit akarok játszani. Ez mindenképpen köszönhető annak az őrületes segítségnek, amit az ember kap ebben a színházban.

B. R.: Szintén beugrással kerültem a csapatba. De a kollégák elképesztően sokat segítettek nekem is, amiért nagyon hálás vagyok. Az első próbám azt hiszem úgy kezdődött, hogy az iroda képet próbáltuk, ami zeneileg az egyik legbonyolultabb. Sokáig féltem tőle, ma viszont már a kedvenc részem lett.

Mit gondoltok: miben rejlik a darab időtállósága, hogy ezer előadáson át is teltházas?

S. Á.: A történet romantikája, misztikuma és érzelmi mélysége olyan kombináció, ami ritka. A zene ikonikus, a látvány pedig minden alkalommal lenyűgözi a közönséget. Ez az a fajta varázs, ami soha nem kopik el, mindig hatalmas hatással lesz mindenkire, aki átéli: a nézőkre és természetesen ránk, színészekre egyaránt.

B. R.: A zsenialitást egy apró lökés választja el a tébolytól és a szerelem sem egysíkú, rengeteg minden befolyásolja. Ezek mind örökérvényű témák.

J. M.: Valami őrületes szellemi tőke és tehetség van belepakolva ebbe az előadásba. Nagyon komoly odafigyelés van a legapróbb részletekig. Gondolok itt akár olyan dolgokra, hogy a jelmezek ezer előadás óta ugyanazok, és nem kopnak el, nem szakadnak ki, minőségi anyagból készülnek, és elképesztően szépen néznek ki. A díszlet grandiózussága is lenyűgöző, tele van aprólékos, trükkös dekorációval. Ha az ember ránéz, akkor még mindig egy igazi, régi típusú színházi totális díszletet lát: nem LED-falak, nem a technika domborít, hanem igazi, kézműves, handmade munka. Emellett ikonikus színészek játszottak és játszanak a mai napig szerepeket a főszerepektől a kisebb szerepekig. És talán ami a legfontosabb: Andrew Lloyd Webber zseniális zenéje. Negyvenegy országban, száznyolcvanhárom városban összesen száznegyven millió ember látta, és a bevétel meghaladta a hat és fél milliárd dollárt. Őrületes siker, ami nem véletlen, hiszen maga a zenei anyag és a történet egy olyan ritka kombináció, ami százévente egyszer születik meg.

A nézők gyakran máshogy értelmezik Raoul és Christine kapcsolatát, sőt, nem titok, hogy sokan inkább a Fantomnak szurkolnak. Ti hogy látjátok az ő dinamikájukat?

J. M.: Én mélyen megértek mindenkit, aki a Fantomnak szurkol. Egy kicsit úgy szoktam látni a dolgot, hogy itt a mainstream, konformista, szép és gazdag vetekszik a rejtélyes, ködös, csúf, nyomorult tehetséggel és szellemmel, és ez egyáltalán nem megvetendő. Nagyon örülök, ha sokan inkább a Fantomnak szurkolnak. Ha a Christine és Raoul közötti dinamikáról beszélünk, szerintem Raoul egy biztonságos figura. Sok szempontból ő az a férfi, akit a szülők szeretnének a lányuknak: gazdag, jóképű, jól nevelt, udvarias, szerelmes, romantikus és megbízható. Ez egy biztos, tuti választás, amivel félremenni nem lehet. Talán ezért is tetszik Christine-nek a Fantom jobban, hiszen a kiszámítható biztonság mellett vonzza őt a titokzatos, veszélyes tehetség és szenvedély.

B. R.: Én is a Fantomnak szurkolok.

S. Á.: Szerintem Raoul és Christine kapcsolata tiszta, földhözragadtabb szeretet, míg a Fantom kapcsolódása szenvedélyes, de torz és veszélyes. Egyáltalán nem baj, hogy a közönség kettéoszlik - ettől válik a történet igazán izgalmassá és sokrétegűvé.

Van olyan részlet, amit ti tesztek hozzá a karakterhez, ami csak a ti Raoulotokra jellemző?

B. R.: Azt hiszem az én Raoulom nagyon “kemény” a szó legnemesebb értelmében. Az, aki nagyon szembe akar szállni a Fantommal, miután bebizonyosodott számára, hogy létezik.

S. Á.: Igyekszem Raoult nem csupán „hercegként” játszani, hanem hús-vér emberként, aki fél, dühös, és néha gyengébb, mint szeretné. Ez a sebezhetőség szerintem közelebb hozza őt a nézőkhöz.

J. M.: Ha nagyon archetípusos, szerelmes hősként jelenik meg Raoul, amivel önmagában nincs baj, én személy szerint ilyenkor unom magamat benne. Ezért igyekszem egy kis pluszt vinni a karakterbe: egyfajta „toxikus maszkulinitást”, vagy legalábbis valamiféle akarnok férfiasságot, hogy ne csupán egy szépelgő, szerelmes fiú legyen, hanem egy nagyon tettre kész, agilis, erős férfi, aki nem fél szembeszállni bárkivel a szerelméért. Olyan, mintha lenne benne egy kicsi gladiátor.

Volt olyan előadás, amikor váratlan vagy “legendásra sikerült” pillanat történt a színpadon?

S. Á.: Természetesen, a tíz év alatt ilyenből gyakran előfordult. Volt egyszer egy előadás, amikor a hídról való ugrásnál – ahol normál esetben egy matrac vár minket három méterrel lejjebb – az adott pillanatban még nem volt a helyén a „landolófelület”. Lenéztem, és láttam, hogy most nem lenne biztonságos leugrani, így abban az előadásban egy másik útvonalon mentem a rejtekhelyre, picit sietősen, mert alig értem oda. Ilyesmi időnként előfordul egy ekkora és ennyire összetett produkcióban, ez benne van az élő színház varázsában. Én pedig színészként ilyenkor a helyzetre reagálok, és megyünk tovább természetesen, mintha így lett volna megírva.

J. M.: Remélem, hogy minden este születik egy legendás vagy váratlan momentum, mert ez a cél: hogy minden előadás ilyen legyen. Nekem is történtek már bakik vagy apróbb „katasztrófák”: volt, hogy nem tudtam leugrani a hídról, voltak szövegösszebeszélések, egy-egy jelenet szétcsúszása. Mióta benne vagyok, még nem tudom, történt-e olyan őrületes, legendás pillanat, amit a nézők évekig emlegetni fognak.

B. R.: Nálam még nem történt ilyen, de majd most, hogy az 1000. része lehetek.

Hogyan változik a szerep megélésetek az évek alatt? Vannak pillanatok, amelyeket ma már máshogy játszotok?

B. R.: Azt hiszem nem, bennem korán kialakult, mondhatni megszületett a végleges Raoulom.

J. M.: Én nem szeretek semmit sem ugyanúgy csinálni. Mindegyik szerepemre igaz, hogy hagyom, hogy minden este az jöjjön ki belőlem, ami éppen bennem van. Lehet, hogy ez klisésen hangzik, de inkább azt mondanám, nincs bennem plusz akarás, hogy minden nap pontosan ugyanúgy játsszam el a szerepet. Ez napokra, de évekre is vonatkozik. Nyilván három évvel ezelőtt még más ember voltam, más élethelyzetben, fiatalabb és talán butább voltam; ma már több tapasztalattal, bölcsebben állok a szerephez. Ennek fényében igen, talán vannak olyan szituációk, hangsúlyok, apróságok, amelyek kívülről talán észrevehetetlenek, de én érzem, hogy ezeket már más perspektívából, más élményekből táplálkozva indítom.

S. Á.: Az évek alatt a szerep technikailag és érzelmileg is finomodott bennem, de minden előadást ugyanakkora lendülettel és érzelemmel játszom, mint tíz éve. A különbség inkább abban van, hogy ma már belülről, a karakter motivációit és érzelmi rétegeit még pontosabban érzem, és nem a külsőségekkel, gesztusokkal próbálok hatni a közönségre. Minden este ugyanaz az intenzitás és odaadás jellemzi a játékot, csak érettebben és fókuszáltabban.

Mivel készül a társulat erre a jubileumi előadásra?

J. M.: Biztos, hogy a jelenlegi szereposztások minden tagja színpadra lép. Plusz produkciókkal is készülünk, és azt hiszem, meglepetés dolgok is lesznek: a régebbi szereplők közül is fel-feltűnnek majd emberek. Aki már látott jubileumi előadást a Madách Színházban, az tudhatja, hogy mindig nagy figyelem fordul arra, hogy méltóképpen ünnepeljük meg ezeket az elképesztő számokat. Ez a mostani alkalom is kivételes lesz.

Leadfotó/ Fotók: Madách Színház/Jardek Szabina, Mohos Angéla