A piros nadrágos fiú - Séta a temetőben
- Nincs meleged?
- Jó ez így - válaszolta a lány a piros nadrágos fiúnak.
- Hazamehetünk átöltözni, ha akarod - erősködött tovább a fiú.
- Inkább maradjunk.
Különleges helyen szokatlan időben
Szokatlan volt a huszonnégy fok október közepén abban az évben. A fák már sárga leveleiket eregették a temetőben, mégis meleg volt. Gesztenyék hullottak le az ágakról.
- Vigyázz, nehogy rád essen - védelmezte a lányt a piros nadrágos fiú.
Szokatlan hely volt arra, hogy egy fiú és egy lány kettesben sétáljon. De csönd volt. Csak a sírhelyek meredtek furcsán a sétáló párra. A nap olyan hevesen sütött, mint ahogy a lány szíve dobogott.
- Ez … gyönyörű - hebegte a lány fehér kötött pulcsijában és mellényében, és szégyellte magát, hogy nem jutott szebb szó az eszébe. Ezért inkább csendben maradt és élvezte a szokatlanul meleg októberi napot. A piros nadrágos fiú picit zavartan sétált mellette, nem tudta mire vélni a csendet. A lány szívének csendjét. Fehér pulcsijában úgy érezte, hogy végre szabad, s a sírkövek között némi békét vélt felfedezni saját lelkében is. Talán soha nem volt olyan boldog. Ki tudja!?
- Nem fárasztó a séta? - törte meg a csendet a piros nadrágot viselő fiú.
-Kellemes - nyögte ki halkan a lány. Nem tetszett neki, hogy a nagy békéjében valaki hangos szavakkal megzavarja.
Ezért csendben sétáltak egymás mellett lesütött szemekkel.
- Keresek valamit. Remélem megtalálom - szólalt meg ismét a fiú, aki nehezen viselte a csendet. Úgy érezte, hogy talán mégsem ez az a hely, ahová egy lányt vinnie kellett volna. De ahogy kimondta ezeket a szavakat, meg is bánta. Mi van akkor, ha nem találja meg azt, amit akar? Mi van, ha csalódást okoz a lánynak? Ezért inkább csendben maradt ő is.
A lány ebből nem vett észre semmit. El volt varázsolva. Még soha nem vitték ilyen vagy ehhez hasonló helyre. Úgy érezte, hogy ez most különleges. Hogy ő is különleges. Talán abban a percben az is volt!
- Itt forduljunk jobbra - szólt a piros nadrágos fiú. Úgy tűnt, lehet megtalálta azt, amit keresett. De ezt csak ő tudhatta.
Egy nagy fehér kőépület emelkedett ki az üres tér közepén. A lány úgy érezte, hogy most jött el a pillanat, az ő pillanata. Belekarolt a piros nadrágos fiúba, úgy lépdeltek fel lassan a lépcsőn. Amikor felértek, a lány elengedte a fiú karját. Fent volt az épület tetején, nem volt szüksége tovább oltalomra.
- Ide jöttünk - mondta a fiú határozottan. Örült, mert úgy érezte, célba ért.
A lány nagyra nyitotta hatalmas szemeit, s elmosolyodott. Tetszett neki. Tett egy kört a fiú nélkül, körbe nézett a magasban. Majd megállt napozni.
- Ez Deák Ferenc mauzóleuma? - kérdezte.
- Igen - felelt a fiú. - Itt állunk a sírja felett.