A piros nadrágos fiú - Séta a temetőben

Mert otthon már várták…

A lány egyszerre érezte magát zavarban és meghatottan. Tényleg nem mindennapi séta.

- Nagyon szép - suttogta, s a fiú elmosolyodott. Azt akarta, hogy a lány boldog legyen. És örült, hogy ez sikerült.

- Mennünk kellene - zavarta meg a pillanatot a piros nadrágot viselő fiú.

A lány nem akart menni, de engedelmeskedett. Értette.

Nem a főúton mentek vissza, ahogy azt odafelé tették. Hátul mentek. Azok között a sírok között bóklásztak, amiket már mindenki régen elfeledett. Nem volt egyiken sem Deák vagy Batthyány neve. Csupa ismeretlen személy, akinek a sírkövét benőtte a gaz és a borostyán. Régen elfeledték őket.

- Nincs meleged? - kérdezte ismét a fiú.

- De - válaszolt a lány.

- Vigyem a kabátod? - ajánlotta fel neki udvariasan a piros nadrágos.

- Nem kell. Az enyém. Majd én cipelem. Nem a te dolgod - utasította vissza a fehér kötött pulcsit és mellényt viselő lány. - Örülök, hogy elhoztál ide - tette hozzá.

Álomszerű volt a séta, a lány eddig azt hitte, hogy ilyen csak az ő képzeletében létezik. Egy meleg október délután megmutatták neki, hogy nem. A napsugarakkal a meleg mellett a remény is áthatotta a testét.

- Remélem, élvezted - monda a fiú, miközben megfogta a lány karját.

A lány nem felelt. Adott a piros nadrágos fiúnak egy puszit, amibe beleöntötte minden békéjét és kívánságát. A fiú elégedett volt, mert megtalálta azt, amit keresett, s nem okozott csalódást. Mosolygott egyet, majd az ellenkező irányba indult. Mert otthon már várták…

Fotó: noticeverything.blogspot.com ; Leadkép: Juhász Noémi