A lányomnak látnia kell, hogy soha nem fogom feladni

De néha látnia kell azt is, ha fáj.

Merengés

Tegnap Luckóval nagyon korán kidőltünk, egy mese után mondtam neki, hogy elfáradtam, bújjunk össze és aludjunk.

A takaró alatt, pici elemlámpa fénye mellett még beszélgettünk egy kicsit.
Furcsa nagyon, hogy a 3 éves kislányommal, gyönyörűen, tagoltan, értelmesen tudok cseverészni. Mindenről.
Sok kérdése van és én mindig megpróbálok neki érthetően az ő kis világához méltóan válaszolni.
"Anya! Ma nagyon hiányoztál a bölcsiben!" - fakad ki belőle.
"Te is nekem Kicsim a munkában.
Meg amúgy is nagyon hiányzol nekem!"
"Anya! Miért dolgozol?" -érdeklődik.
"Érted! Miattad, hogy mindent meg tudjak neked adni. És magam miatt, hogy szép életet tudjak magunknak teremteni." -jelzem neki.
"Értem!"- nyugtázza magában. (Ilyenkor azon kattogok, vajon tényleg érti-e?!)

Rettenetesen érzékeny vagyok mostanában, képes vagyok elbőgni magam azon, hogy csicseregnek reggelente a madarak az ablakunk alatt.

Sosem titkolom Luca előtt, ha valami miatt szomorú vagyok, vagy valami nagyon fáj.
Igenis lássa, hogy anyának vannak rosszabb napjai.
Hogy én is sérülékeny vagyok, és nem kötélből vannak az idegeim.

Igenis lássa, hogy az anyukája nem valami Buddha szobor.
Igenis lássa, hogy az anyukája néha sír, kiakad, ordít és szomorú.

Szeretném, ha látná, hogy egy hétköznapi nő és anya vagyok, aki néha elesik, csetlik- botlik, összeroppan, lezuhan, elhalkul.
De mindig feláll. Mindig.
És csak előre tekint.
Azt szeretném, hogy lássa az erőmet, lássa az elgyengülésemet és a megerősödéseimet is. Lássa, hogy mindent értünk csinálok és, hogy soha, de soha sem fogom feladni.
Lássa, hogy egy anyuka vagyok, aki nem szeretne istent játszani és aki nem hibátlan.
Meg szeretném neki tanítani, hogy jó néha elesni, hogy jó néha gyengének lenni, mert abból merítjük a legtöbb erőt.
Meg szeretném neki tanítani, hogy ha valaha bántani fogják vagy megalázni, netán méltatlan helyzetbe fogják hozni, hogyan emelkedjen felül.
Egyszerűen csak sétáljon ki az egészből, és máris jobban fogja csinálni, mint azok az emberek, akik megbántották, kinevették...
Meg szeretném neki tanítani, hogy a sötétben is láthatjuk a fényt és a háborgó világ ellenére is megtalálja a békét a szívében.
Meg szeretném neki tanítani, hogy hogyan kell helyesen lépni, menni, mit érdemes meglátni, mit és mikor kell szólni, hogy mit kell megtenni ahhoz, hogy semmit ne kelljen megbánnia az Élete végén.
Nem tudom a receptet, de igyekszem.
S a legfontosabb, amit meg szeretnék neki tanítani, az az, hogy ne kapaszkodjon semmibe és senkibe.

Magamból indulok ki. Olykor túlságosan is kapaszkodtam olyan dolgokba, amelyek csak a fantáziámban éltek és amibe most már rájöttem, teljesen felesleges.
Wass Albertnek van egy idézete, amit ki is nyomtattam. A wc ajtóra rátettem. (A legjobb helyre, de legalább ott minden reggel elolvasom!)
"Most tanultam meg, hogy nem arra kérem Istent, hogy teljesítse azt, amit én elterveztem, hanem hogy segítsen megérteni, mi az értelme annak, amit ő tesz velem."
És ez így van. Nem mindig tudom, nem mindig látom, mit miért kapok...de egyet tudok, minden úgy van jól, ahogy van. És rohadtul nem akarom már megváltoztatni, egyszerűen csak hagyom, hogy minden menjen a maga medrében...még ha közben a könnyeimmel is küszködve szenvedem végig a februárt...

További gondolataimat megtaláljátok a közösségi oldalamon is!
Várlak szeretettel!
Töltődj! Olvass! Inspirálódj!

Leadfoto és fotó : pixabay.com