Ez a játék felbecsülhetetlen értékeket ad

Próbáld ki te is.

Pauer Krisztina - Lélek Koffein blog írója, alapítója

Több év kemény önvizsgálat és önismeret után rájöttem: írni szeretnék. A kislányomnak. Nőknek. Magamnak. Beszélni szeretnék. Könnyedén. Sallangmentesen. Nem csak a felszínt kapargatva. Manírmentesen. Adni szeretnék. Segíteni szeretnék. Utat szeretnék mutatni. Értéket szeretnék teremteni. Humorral és öniróniával szeretném megosztani a gondolataimat.

Az élet játéka

Mikor Luckó megszületett kitaláltam magamnak egy “játékot”...egy szokást. Megosztom veletek, hátha más is örömét leli benne.

Akárhova is megyek/ megyünk a világban, vásárolok egy képeslapot és megírom.

Dátummal.

Gondolataimmal.

Nem adom fel, csak megírom és elteszem neki.

Éppen az adott helyszínről írok, leírom, hogy éppen ő mekkora, és milyen az életünk, mit gondolok a mindennapjainkról. Gyűjtöm ezeket a lapokat, s majd idővel oda szeretném neki adni. Nagyon sok van már...és még mennyi lesz!

Hiszek a képeslapok erejében. Ki tudja, meddig lehet kapni még őket...

Apró pici emlékek. Apró pici levelek az én kézírásommal.

Tudom-tudom...de most mit tegyek?!?

Szeretem az ilyen szentimentális dolgokat. Ilyen vagyok. Pont.

Most is így tettem. Szombaton Tihanyban voltunk a piacon. Kettecskén. Romiban. Kézen fogva sétálgattunk és közben a lányom mindenkinek köszönt és integetett. Vonult. És vele együtt én is.

A lányomtól tanulom, hogy is kell nagy önbizalommal jelen lenni a világunkban. Alakulgat... De azért nem tolom túl.

Beszélgetünk, sétálunk, kóstolunk, ismerkedünk!

“Ő az én anyukám!”-fejti ki egy idős bácsikának a zsibrészen.

Aztán az öreg méz árus nénikének is.

Ahogy ezt kimondta, annyira boldog lettem.

Elöntött egy jó érzés. Éreztem a lányomon, hogy büszke rám. Talán ezt a mondatot még nem is hallottam tőle. "Ő AZ ÉN ANYUKÁM!"- mocsok jó érzés az Ő anyukájának lenni.

Nos...Az antik tárgyak, edények, képek, díszek, képeslapok szerelmese vagyok. Komolyan mondom, órákat tudom őket nézni, fogdosni. Mint valami debil. Visszarepülök az időben. Mikor kislányok voltunk a tesómmal, a nagypapámmal és a nagymamámmal minden szombaton és vasárnap piacra jártunk. „Gyertek kicsikéim, megyünk a venyigére... "- szólt a nagyanyám minden vasárnap reggel. Imádtam. (Ezt is...) Mindig valami kinccsel tértünk haza.

20 év után most is így történt. Vettem magamnak egy ajándékot (ez maradjon az én titkom, hogy mit...) plusz Luckónak egy újabb képeslapot és neki is egy titkos dolgot...

Őszinte leszek...szerintem a világunk legrondább képeslapját választottuk, de pont ezért jó. Nagyon régi, 9 Ft-ba került annó.

Ömlenghetnék és giccsbe mártott szavakkal ki is fejezhetném az ilyen dolgok iránti szerelmemet, de most nem teszem.

A reggeli Placc piacozás alatt számtalan új “barátot” , ismerőst szereztünk. Sétáltunk, limonádét ittunk, sajtokat bio-lekvárt kóstoltunk, levendula szörpöt hörpintettünk, én betoltam 1 liternyi kávét, mert azért 0-24-ben koncentráltan jönnek a feladatok és kötelességek a három évesem mellett.

Egy szó, mint száz: A piacon elbeszélgettem egy antik árus bácsikával, aki arról mesélt nekem, hogy Aba-Novák Vilmos magyar festő, grafikus Kikötő című művéért nagy licit háború alakult ki és végül 120 millióért talált gazdát...Döbbenetes.

(Amúgy 50 millióról indult a licit...)

Nos...tudjátok: Úgy gondolom, hogy vannak olyan alkotások és pillanatok az életben, amelyek egyszerűen felbecsülhetetlenek. Nekem ez a piaci zsibizés a lányommal pont ilyen volt. Megfizethetetlen.

További gondolataimat megtaláljátok a közösségi oldalamon is!
Várlak szeretettel!
Töltődj! Olvass! Inspirálódj!

Leadfoto és fotó : pixabay.com

Oldalak

Szólj hozzá Te is!