Szeged, zuhogó eső, de a Mamma Mia! még mindig tart!

Szegeden

De térjünk vissza Szegedre. Itt vagyunk közel két hete, és kezd beérni munkánk gyümölcse. Ugyan tudtuk, hogy a meteorológia rossz időt jósol, de mi nagyon optimistán álltunk a dolgok elé. Ez egy olyan előadás, ahová a szülők, testvérek, vagyis a család, illetve közeli barátok jönnek megnézni, sőt a kollégák Budapestről, tehát mindenképp bizonyítani akarsz. Ez mindig nagyon fontos, hogy az első közönség hogyan fogadja a darabot, különösen úgy, hogy azok a számodra legfontosabb emberek. Meg egyébként is! Ez egy óriási dolog, hogy most újra játszhatok a Szegedi Szabadtérin! Gondolj bele, ez itt (legalábbis szerintem) a nyári színház fellegvára! Mindig kuriózum egy színész életében, ha a Dóm téren nyomhatja. Még akkor is, ha már visszatérő vendégnek számít. Látom a kollégáimon, akik már többet láttak, többet játszottak, több helyen, mint én, köztük igen neves művészek is, akik nem egyszer megfordultak már a Dóm téri színpadon, néhányan közülük már akkor, amikor én még egy halvány gondolat sem voltam, hogy ez az ő életükben is egy különleges gyöngyszem. Ráadásul most megfordult a nézőtér, így mi láthatjuk a gyönyörű templom tornyait, ami egyszerűen lenyűgöző!

Mindezek tetejében, most egy olyan világsikerrel jöttünk, mint a Mamma Mia!, ami pusztán a hírneve miatt is eladta önmagát. Nem lehet elbénázni ezt a lehetőséget! Ez muszáj, hogy gól legyen. Szóval nagy a nyomás. Mindenki azt mondogatta, hogy ha egy kicsit késve is, de el tudjuk kezdeni és gond nélkül le is játsszuk majd az előadást. Ez volt a terv. Sajnos nagyon csúnya felhők siettek az égen. De hiába mentek viszonylag gyorsan azok a szürke foltok, egyre sötétebbek követték, és csak nem akart kitisztulni. Ez még nem is lett volna baj, mert sötét felhők alatt egy kis szélben még simán lehet egy jó előadást csinálni, de az égiek begorombultak és szép lassan esni kezdett. De nem akárhogy. Zuhogott, de úgy, mintha dézsából öntenék. Az öltözőnk tetején olyan hangosan kopogtak a sűrű esőcseppek, hogy alig hallottuk egymást, ha normál hangerővel akartunk beszélgetni.

Az a fránya eső...

A társaság egy része már természetesen ki volt sminkelve, felvették a parókákat, az öltöztetők kikészítettek pár ruhát, a kellékesek bekészítették a kellékeket, tehát egy nagy apparátus rákészült az előadásra, és az eső kezdetével, mint egy jól szervezett hangyabolyban, az emberek azonnal elkezdték összeszedni az előkészített dolgokat. A parókáknak árt az eső, tehát mindenki berohant az öltözőjébe. Letakargatták az összes díszletet, lámpákat, hangfalakat, hangosító pultot...

És ha már itt tartunk. Nagyon sok minden árammal működik, így hát nem épp veszélytelen hagyni, hogy elázzanak a cuccok. Egyszóval mindenki szervezetten tette a dolgát, majd fedezékbe vonult a nagy zuhé elől. Aztán csak vártuk, hogy elálljon az eső. Kisvártatva bemondták a hívóba, amin keresztül az ügyelők folyamatosan kommunikálnak a darab résztvevőivel a próbák és előadások alatt, hogy kilenc és tíz óra között biztosan eláll az eső, így mindenki úgy készüljön, hogy amint eláll, elkezdik lesöpörni a színpadot, közben pedig megkezdődik a hangbeállás. És így is lett. Csak azt nem vettük számításba, hogy az eső negyed óra múlva megint rázendít. Kezdődött minden elölről. Elektromos berendezések letakarása, jelmezek és kellékek, biztonságba helyezése... mi pedig az öltözőinkbe menekültünk. A biztonság kedvéért benyomtunk egy szendvicset… :)

A meteorológiai szolgálat, akivel az illetékesek természetesen folyamatos kapcsolatban voltak, azt ígérték, hogy fél óra és biztosan eláll. Amint ez megtörtént, újra megbolydult a hangyaboly, elindult a gépezet. Törölgetés, söprés, zacskók eltávolítása, hangbeállás... és ekkor szembesültem vele, hogy nagyon sok ember vár a nézőtér melletti árkádok alatt, hogy bejussanak. Megdobbant a szívem, fölugrott a torkomba és hirtelen megéreztem, hogy nem kis tétje van ennek a ma estének.