Anya haja égnek áll – Így utazz a gyerekkel!

Épp a múltkor ígértem, hogy majd beszámolok az első vakációnkról, immár hármasban. Felejthetetlen, nagyon jó, úristen, mekkora boldogság! :) Ami viszont a készülődést illeti, minden eddigit felülmúlt. Na, el is mesélem gyorsan!

A hidegfront átírta a programunkat

Kezdjük ott, hogy nagyjából a kétnapos pihenés előtt egy héttel már írtam a listát, mit vigyünk magunkkal. Két oszlopban soroltam: az egyik volt a férjemmel közös oszlop, a másik a Lölőé. Mit tippelsz, melyik lista lett hosszabb? :) Annyira precízen összeírtam a teendőket és annyira tökéletesen nem felejtettem el semmit, hogy magam is meglepődtem. Egy hétig szorgosan jegyzeteltem, de gondoltam, bepakolni majd csak az utazást megelőző este fogunk, lévén, hogy elég sok mindenre lesz szükségünk, plusz Lölő ruhái állandó forgásban vannak a ruhásszekrénye és a mosógép között. Tehát majd becsomagolunk mindent előző este. Aha. Ebből nem lett semmi, mert a hidegfront meglehetősen átírta a programunkat. Igen erős lehetett, mert a mi nyugodt kis angyalkánk elég nyűgös volt. Azt a napot amúgy nemzetközi „anyanetegyélle” napnak nyilvánítottuk (tök jó kis bickóm (bicepsz) van már, Lölőkével azért szépen lehet testet építeni és szépíteni).

Kényszeresen pakolok

„Dél előtt kicsivel el kellene indulnunk” – mondta a férjem, majd sietve hozzátette, még jó is lesz, hogy nem kell korán odaérnünk, legalább lesz időnk bepakolni és kényelmesen elkészülni. Fél nyolckor ébredt Lölő, mi meg már vagyunk olyan kényelmesek, hogy addig nem moccanunk. Akkor indul a nap, ha Lölőkénk kinyitja a szemét és ránk mosolyog. (Mi több kell egy vidám ébredéshez?) :) Ilyenkor jön a reggeli, a reggeli kacagás, majd szépen lassan elindul a nap annak minden boldog percével. Ez a nap is éppen így kezdődött, csak azzal a különbséggel, hogy a lista ott volt az orrom előtt, én tehetetlenül toporogtam a szoba közepén a csillagos hálóruhámban, és baromira nem tudtam, mi mi után következzen. Mindezt úgy, hogy az én drága szerelmem tényleg mindenben társam: nem csak szeret, de megérti az összes hülyeségemet, és bár mindig mosolyog rajta, azt is elfogadja, hogy látnom kell, mi kerül a táskába. Ezért aztán szeretek én bepakolni, mert van egy rendszer a fejemben (talán mások – titkon én is – kényszeres marhaságnak hívom), és jó tudni, mi hova kerül, na meg úgy hogy kontrolláljak bármit is, ha nem én teszem ide vagy oda?! (Látod, legalább van önkritikám…)