"Hiába voltam beteg, éhes, hiába volt sebes a mellkasom, a gazdi nem törődött velem"

Az elmúlt 25 évben több ezer állat fordult meg az Állatszigeten. Időnként néhányuk történetét szeretném veletek megosztani, mert higgyétek el, mind egyéniségek!

Vannak, akiknek jó gazdát ad a sors, vannak, akiknek meg nem

Tudjátok, vannak, akik jó alomba születnek, és vannak, akik kevésbé. Vannak, akiknek jó gazdát ad a sors, vannak, akiknek meg nem. Hogy nekem melyiket dobta az élet, azt egy átlagos intelligenciájú cukkini is kikövetkeztetheti abból, hogy most éppen menhelyi kutyus vagyok. Tudjátok, aki az első gazdámról azt mondja, hogy jó volt, az rútul festi magát. Apró kis koromszínű szőrlabdacs voltam, mikor elhoztak tőle, mert hiába voltam beteg meg éhes, hiába volt sebes a mellkasom, ő aztán nem törődött velem. Ha nála maradok, ma már minden bizonnyal az égi mezőkön kergetem a szellemnyulakat. De nyilván dolgom van még itt, ezen a Földön, mert nagyon is élek. Mi több, egyenesen virulok – már amennyire egy menhelyi kutyusnak oka és lehetősége van a virulgatásra.

Na, de hogy a panaszos nyüszítést vakkantásba öltsem, akadnak emberek, akinek szívet is adott a Jóisten. Az exgazdám szomszédja ilyen ember lehet, mert nem tudta nézni sanyarú sorsomat. Egy hideg decemberi napon a hóna alá csapott, és felkerekedett segítséget keresni. Így kerültem ide, a Rex Állatszigetre, ahol mindjárt egy egész falkányi emberrel találkoztam, akiknek szíve van. Megérkezésemkor ezt még nem tudtam és nyilván nem lepődsz meg, ha elmondom: erősen idegállapotban voltam. Sőt, hogy így magunk között vagyunk, azt is elárulom, hogy féltem. De ezt ne írjátok ki a Facebook-on a falra, mert a szuka fia ilyesmivel azért nem büszkélkedik.

Lapozz, a cikk folytatódik a következő oldalon!

Fotó: Rex Alapítvány