Agymenő blog - A tökéletes nő mítosza

Imádom, ahogyan milliónyi weboldal, újság, kép ontja ránk, hogy milyennek kell lennie egy nőnek. Sajnos, a képek tényleg fantasztikusak, a weboldalak néha egészen ötletesek, az újságok... Nos, azok maximum a havi katalógusnak jók, amik előre megszűrik a kínálatot. Azonban hol vagyunk ehhez mi, halandók? Egy átlagos nő nem jár 600.000 forintos kabátban és 300.000 forintos táskával. Ritkán visel 40.000 forintos frizurát és gyakran karikás a szeme...

Igen, a nők lassan olyanok lesznek, mint a versenyagarak. Mindig jobbnak, tökéletesebbnek kell(ene) lenni, míg az egész valószerűtlenné válik. Egyre vékonyabbak, kortalanabbak akarunk lenni, hiszen ezt diktálja divat, és sajnos azt kell mondanom, hogy a legtöbb férfi elvárásai is. Légy szupernő! Aha, de egy nap 24 óra, a legtöbbeknek dolgozniuk kell, esetleg gyereket nevelni. A sport még valahogy besúvasztható, jól szervezett élettel talán a házimunka sem nő a fejünkre.

Mégis elkeserít a látvány, ahogyan harcolunk önmagunk ellen. Légy sikeres, de ne légy törtető. Légy fantasztikusan szép, de ne kihívó. Légy művelt, de ne légy okosabb egy pasinál. Légy erős, de ne légy harcias. És minden esetben légy szexi istennő... De ez csak pár pont, amit kiragadtam. Folyamatos versenyben vagyunk, hiszen azt látjuk, hogy csupán 350 köbcentis szilikonokkal, tökéletes frizurával és testtel vagyunk elfogadhatóak. Szinte senki nem kíváncsi már a belsőre, az emberre, aki bennünk él.

A kutyakiállításokon látni ilyet: csillogó szőr, kecses pózok, ügyesen végrehajtott gyakorlatok. Szépség és agilitás a köbön! Csakhogy a kutyát akkor is szeretik, ha épp nem ragyogó a szőre, vagy nem hozza vissza a labdát, hanem csak boldogan ugrál körülöttünk... Bizton állítom, hogy a nők nagy százaléka kűzd önértékelési problémákkal emiatt. Persze, a kövérség ellen lehet tenni, megtanulhatjuk a frizuránkat elkészíteni és remek sminkekkel álcázhatjuk fáradtságunkat.

Mégis, amikor lekerül a smink, hazaesünk a melóból, esetleg még egy edzést is besúvasztottunk, gyorsan eltűntetjük a reggeli maradványait... És a tükörből egy elcsigázott, örökös hajszában élő nő néz vissza ránk.

Még egy sajnálatos hír: hiába állsz ki, hogy egyéniség légy és nemet mondj a kialakult elvárásoknak. Igen, hiába, hiszen ezzel a lelked talán kap néhány plusz pontot, de azonnal ufóként néznek rád. Ha kimondod a véleményed, ha nem vagy hajlandó elhinni a készen tálalt híreket, ha gondolkodsz és ki is mondod: elriasztja az embereket.

Nézzünk körül, hogy hány remek nő él egyedül! Önállóak, informáltak, sokszor szépek is... Mégis, valahogy a szuverenitás ára, ha sem a trendek mögé nem állsz, sem az ellentáborba, a kinyúlt pólók és 90 kilós fenekek sorában nem vagy megtalálható, akkor egyéni harcos leszel, nem fogad be egyik csoport sem. Hiszem, hogy a középút a legjobb, mégis azt kell látnom, hogy aki nem fér bele a szabásmintába, azt egyszerűen a selejtes osztály halmára dobják. Adott a boldogság, amit önmagad felszabadulása ad, azonban együtt jár egyfajta magánnyal is.

Miért? Hiába mondogatják a férfiak, hogy egy kedves, megértő nőre vágynak... A cicukák világát éljük vagy a tenyeres-talpas asszonyokét. Nem azokét, akik képesek ügyesen egyensúlyozni az életükben, és ha hibát vétenek, akkor is egy "pardon!" felkiáltással haladnak előre. Nincs értéke a kimondott szónak, egy tiszta tekintetnek. Már lassan elhisszük, hogy csak így, vagy úgy lehetünk elég jók. Aztán megszokjuk ezt az állapotot.

A sok esés után protektorokkal vértezzük fel magunkat, hogy legközelebb ne taknyoljunk akkorát. Értelmes nőre vágynak, mégis vigyázni kell, mennyire mutatod, hogy nem vagy ostoba. Belevalóra vágynak, de nem lehetsz ügyesebb náluk. Ne légy lihegve rajongó típus, de rideg sem. Önállónak kell lenned, de ne légy erősebb nála (de legalábbis ne tudja)... Takaríts, mint egy angyal, de közben légy feledhetetlenül szexi. Főzz, mint egy szakács, de légy makulátlan közben. Nő legyen a talpán, aki mindezt képes véghez vinni!

Ezekről a nőkről hiszik azt, hogy mindent túlélnek, mindent képesek egy vállrándítással feldolgozni.

Aztán, amikor lekerül az álarc, látni a szemekben az igazságot: mindenkinek szüksége lenne egy támaszra. Nem mankóra, hiszen tudunk járni, de egy billenésnél jó lenne belekapaszkodni pár másodpercre egy karba, amíg visszanyerjük az egyensúlyunk. Ránézel a méregdrága telefonodra és nem jön a hívás. Ugyanazt érzed, mint bárki. Ugyanarra vágysz, mint mindenki. De már a vágyainkat is megtanultuk elnyomni, uralni.

Verseny van: ha nem ugrasz szépen, ha nem hibátlan a forma, ha nem csillog a szőröd és nem tudod megoldani hibapont nélkül a feledatot: ugrott a CACIB... még CAC sem jár neked... Egy minősítés nélküli szuka, aki örül, ha a törzskönyvét meg tudja védeni...

Ez lenne a normális? Átalakult értékrendünk szüleménye? Meddig tart a verseny és mi lesz a következő elvárás? Néha elgondolkodom, hogy lehet ezzel úgy szembeszállni, hogy ne nézzenek rád nagy, kerek szemekkel???

Oldalak

Szólj hozzá Te is!