"Hiába voltam beteg, éhes, hiába volt sebes a mellkasom, a gazdi nem törődött velem"

Mert mi kutyák ilyen létre születtünk

Szeretném, ha nem értenétek félre. A Rexnél alapvetően minden király. Van koszt meg kvártély, az ápolók is rendben vannak, és az önkéntesek is jó arcok. A többi kutyával is ki lehet jönni, bár a menhely olyan, mint a társasutazás: minden turnusban van egy-két arc, akinél csúszik a kuplung. Szóval összességében egyáltalán nem gáz az ittlét, de azért a menhelyi lébecolás sosem lehet olyan, mint az igazi gazdis élet. Amikor valakinek a társa vagy, aki szeret, aki gondoskodik rólad, akivel szeretetet adtok és kaptok egymásnak és egymástól. Mert mi, kutyák ilyen létre születünk. És ezért álma minden menhelyi ebnek a gazdásodás. Hogy betölthessük azt a szerepet, amiért erre a világra ellettek minket.

Szóval, így vagyok ezzel én is. Most, hogy már nyomát se látja senki, mennyire szét voltam csúszva, és megszépülve-kikupálódva viháncolok nap, mint nap, lassan ideje lenne, hogy megakadjon rajtam valaki szeme. Ugyan vannak, aki szerint egy fekete kutyának mindig rosszabbak az esélyei, de én a bundám színére úgy tekintek, mint egy szűrőre. Egy filterre, ami megvéd attól, hogy újra egy felületes, nemtörődöm érzelmi rövidnadrágossal hozzon össze a sors. Mert abból a kutya életébe egy bőven elég. Az igazi gazdim az én színemet majd szépnek látja – jegyezzük meg, joggal. És büszke lesz rá, hogy milyen remek kutyája van. Szeret majd, és barátnak, még inkább családtagnak tekint, én pedig hűséges és örök társa leszek. Így lesz, mert így kell lennie. Nekem ilyen gazda kell, ilyen gazda való. Csak érne már ide!

Tücsi azóta megtalálta a gazdáját, de több száz sorstársa még mindig keresi.

Fotó: Rex Alapítvány