Tényleg bezárult az iroda ajtaja

Valami véget ért, valami fáj

Tudtam, hogy lesz helyettem valaki, de arra nem számítottam, hogy amikor ez megtörténik, az nekem mennyire fáj. Csak néztem az asztalt, a széket, a helyemet, a munkámat… ami most nem az enyém volt. Aztán illedelmesen bemutatkoztunk egymásnak, próbáltam mosolyogni (és nem vicsorogni), hiszen ő erről aztán végképp nem tehet. Innentől kezdve csak ködös emlékeim vannak a látogatásról. Mindenkivel váltottam pár kedves szót, de beszélgetni nem tudtunk. Nekik dolguk volt, én meg egyáltalán nem voltam képben.

Végül azt vettem észre, hogy egyes egyedül állok az iroda közepén és körülöttem mindenki végzi a feladatát. Telefonál, mászkál, aggódik, örül, beszámol, nyüzsög. És láttam, hogy nekem ehhez most semmi közöm. Úgyhogy elköszöntem és becsuktam az iroda ajtaját. Ismét. De most éreztem csak meg, hogy ez lehet, hogy végleges.

Ha tetszett a bejegyzés, akkor nyomj egy lájkot vagy oszd meg másokkal is!
Olvasd el a múltkori cikket is: Az első három hónap

​Fotó: mashable.com; Leadfotó: wallpapers111.com​