Nászút a világ körül - egy magyar házaspár története

Mi volt a legizgalmasabb pillanat az eddigi út alatt?

Zita, Árpi: Rengeteg ilyen volt. A mai napig az utunk legizgalmasabb élménye Tádzsikisztánban volt, ahol a tél beálltakor 4500 méteres tengerszint feletti magasságban bicikliztünk a Pamírban. De a Himalájában gyalogtúrázni 5000 m felett, illetve Indonézia és Hawaii vulkánjainak a tetején állni szintén fantasztikus volt. Vagy meghívásos, baráti alapon siklóernyőzni Teherán felett…

És a legrosszabb?

Zita, Árpi: Ilyen is akadt. Fáradtnak, elgyötörnek, betegnek lenni, gyengének érezni magunkat nem túl felemelő. Volt számtalan ételmérgezésük az indiai szubkontinensen, voltunk dengue-lázasok, rühesek, illetve volt Árpinak egy veseköve, amelyről először nem tudtuk, hogy az, ezért arra is gondoltunk, hogy ebbe belehalhat. Persze a végén mindig minden jóra fordult, és ebből a vesekőből az utunk egyik legérdekesebb története kerekedett ki.

Egy ilyen úton bizonyára érdekesebbnél érdekesebb étkekkel is találkozik az ember.

Zita, Árpi: Új-Zélandon ettünk mézharmatot, amely tulajdonképpen egy fakéregben élő rovar ürüléke. Ez egy apró szálon csüngő, áttetsző, édes csepp.

Ennél bizarrabb volt annak a légynek a bábja, amely a kaliforniai Mono-tóban – a testéből kiálló szőrszálak segítségével légbuborékot képezve maga körül – képes a víz alatt tartózkodni. A tó sós vízének köszönhetően a rovar petéinek az íze a baconszalonnáéra hasonlít.

Egyébként nem keressük különösebben az ilyen extrém gasztroélményeket. Kambodzsában nem kóstoltuk meg a csilis sült csótányt, ahogy Vietnamban sem a kutyahúst. Vagyis reméljük, hogy nem.

Voltak holtpontok?

Zita, Árpi: A rühösség leküzdése lelkileg nagyon nehéz volt. Két doki is félrediagnosztizált minket Ázsiában, pedig mi az elejétől fogva sejtettük, hogy ez a bajunk – még azt is sejtjük, hogy egy bangladesi rohingya menekülttábor gyermekeitől kaptuk ezt a kéretlen ajándékot. Elképesztő kálvárián mentünk keresztül, mire végre tényleg megszabadultunk a rühatkáktól, és ennek főleg Zita volt az elszenvedője, rajta ugyanis erősebben jöttek ki a tünetek.

Amikor sokadszorra is visszafordítottak minket a bangladesi–burmai határról, és tudatosult bennünk, hogy szárazföldön biciklizve képtelenség továbbjutnunk, nagyon rossz volt visszavergődni Ázsia „káoszfővárosába”, a rendkívül élhetetlen, kaotikus Dakkába, és holtfáradtan kiagyalni, hogy miként hagyjuk el azt az országot, amelyben lejárt a vízumunk.

Munkát szerezni sem volt egyszerű Új-Zélandon, de tudtuk, éreztük, hogy sikerülnie kell, mert nincs más választásunk. Néha már félig elkeseredett lelkesedéssel, de addig próbálkoztunk, amíg össze nem jött. Amikor csörgött a telefon, és megkaptuk a munkavízumhoz megfelelő munkaajánlatot, percekig ugráltunk és ölelkeztünk az utcán örömünkben.

Ezekhez képest az semmiség volt, amikor Árpi szájába a pakisztáni fogorvos más lámpa híján a mobiltelefonjával világított bele, vagy amikor Sydney mellett eltört a csomagtartónk, mert azt durván túlpakoltuk.

Fotók: Zárug Zita és Harkányi Árpád