Útinaplónk ezúttal Itáliába kalauzol

Mint ahogy ezt már a franciaországi és luxemburgi beszámolóimból tudhatjátok, nálam a móka mindig egy telefonhívással kezdődik. Ezúttal sem volt másképp. 2008 nyarán, épp egy régóta tervezett horvátországi nyaralás előtti hetekben csörrent meg a készülék az asztalomon.

Jössz Olaszba?

Régi barátom, Enikő volt a vonalban. Mivel épp a blogom szerkesztésével voltam elfoglalva, elsőre fel sem fogtam a kérdést: Nem jössz Olaszba pénteken? Természetesen rávágtam, hogy dehogynem, bár mikor már teljesen feldolgoztam a mondatot, kedd lévén visszakérdeztem, hogy melyik pénteken. Hát most!

Másnap találkoztunk útitársaimmal, Gizivel, Ritával, és Enikővel. Mivel Caorle volt az úticél, a várost vasúton és menetrendszerinti buszon terveztük megközelíteni. Rita a találkozó napján már megvette mindannyiunk retúr vonatjegyét potom 14.000 Ft-ért, nem volt más hátra, mint megkötni az utasbiztosításokat, és csomagolni.

Pénteken először is el kellett jutnunk egy zajos és szagos, magyaros személyvonattal a horvát határra, Gyékényes városába. A csomagjainkból gúlákat építve a vasútállomás előtt, némi activityvel ütöttük el az időt a Venezia-Mestre Euronight vonat érkezéséig.

Ezelőtt nem tudtam, hogy a Euronight - nevéhez hűen - valóban éjjel közlekedik, (meglepetés) és hogy ez milyen borzalmasan unalmassá fogja tenni az út jórészét. Persze az egyhangúságot megtörte, hogy alig egy órára elhagytuk az Európai Uniót, hogy Horvátország kevéssé csodás északi részén rendőrök ordítozásától hangos kocsiban zötykölődhessünk, majd ismét visszatérjünk a szlovén határ átlépésével, és állig felfegyverzett vám-kommandósok kutassák át még a légkondicionáló berendezéseket is.

A dögunalom itt ült mellénk

Vak sötétben tettük meg az út szlovén szakaszát, a hajnal pedig egy nem létező határállomáson érte valószínűtlenül hosszú szerelvényünket. Ugyanis 2008-ban még nem módosították a menetrendeket a schengeni határoknak megfelelően, és minden ok nélkül, zárt ajtókkal, több mint egy órát várakoztunk a 2007 óta csupán történelmi olasz-szlovén határon.

Álmosan, de kitörő örömmel fogadtuk a trentinoi tájra virradó reggelt, és mikor Veneto (Velence) tartományban már a tengeri dokkok rozsdafoltos képe is elénk tárult, már alig vártuk a leszállást. Egy tengerparttól távoli városban, Portogruaroban volt szerencsénk bevégezni a tizenhárom órája tartó vonatozást. Egy keleti szemmel nézve is ijesztően romos kis vasútállomásra kerültünk, még ijesztőbb emberek közé. Persze mint a csapat férfitagja, tartottam magam és igyekeztem elhinni, hogy vigyázok a hölgyekre, míg megvették több mint 3 euróért a Caorlébe szóló buszjegyeket. Újabb csomaghalmozás, újabb várakozás, és egy hanyagul elegáns, napszemüveges sofőr fékezett megállónkban francia gyártású nagy kék buszával, széles mosolya mögül vidám buon giorno-t kiáltva. Pozitív csalódás a vasútállomás után. Járható utakon haladtunk biztonsági övekkel rögzítve. Fogalmam sincs mennyi időbe telt elérni a tengert, mert túlságosan lefoglalt a helyi (nagyon vidéki) nénik tájszólásának és meglepően igényes öltözetének elemzése.

Várunk, de már nem sokat

Kerekes bőröndömet pár saroknyit kellett csak elvonszolni az állomástól, hogy az utazsási irodához érjünk, ahonnan „legkényelmesebben” helyi járattal érhettük el apartmanunkat. Itt utoljára kellett a csomagokat kupacba pakolva várni egy órácskát éhezve-szomjazva, mikor is megjelent a házinéni a kulcsokkal.

Már távolról megismertem a lányok régi barátját, a neve elhallgatását kérő olasz srácot, Pablo Paolo Romeot, akit tényleg nem így hívtak. Kezdetét vette a több mint egy hétig tartó dalolászós, labdázós, napozós, shoppingolós, kiöltözve fagyizós nyaralás a hölgyekkel, csillogóan fényes éjszakákkal, és forró nappalokkal.

Mire jó Jesolo?

Visszagondolva nagyon kellemesen töltöttük az időnket. Pár buszozás persze még következett, a hét közepén például Jesoloba utaztunk, így alkalmam nyílt a közlekedési szabályokat (olaszul szabálytalanságokat) újból megfigyelni, és míg a csajok az Aqualandia nevű parkban szórakoztak, én városnézésre és túrázásra adtam a fejem, helyi rádiót hallgatván a telefonomon. Nagyvilági.  A görög és horvát tengerparthoz szokott magyar turistának sok is. Toronyházak és öt csillagos szállodák előtt parkoló sportkocsikkal, a legmenőbb olasz és francia divatmárkák butikjaival, csinos nőkkel, Duran-Duran koncerttel, és Miss Italia választással. Gondozott parkokkal, több tíz kilométer hosszú homokos tengerparttal.

Ha nem szeretnéd a városi nyüzsgést és luxust feladni a nyaralás alatt sem, ha vonzanak a hatalmas csúszdák, mint a jesoloi „Spacemaker”, a soha el nem készülő felhőkarcolók, mint a Torre Aquileia, és szereted magad süttetni a parton, akkor Olaszországban a helyed. Csak ne lepjen meg, hogy a tiszta kék horvát Adria helyett a túloldalon egy zöldes barna, zavaros, leginkább sós Balatonra emlékeztető tengerrel kell megbarátkoznod. Remek alkalom, hogy megtanuljuk a Fognatura szó jelentését a helyiektől (szennyvíz).

Majd' leesett az arcom

A hazaút már nem tartogatott meglepetéseket, leszámítva a napégést, amit sikerült az utolsó strandoláskor összeszedni, mert a naptejem bezártam az utazási iroda garázsába. Már a vonaton azt hittem, hogy le fog esni az orrom - amiért persze nem lett volna akkora kár - de még a szendvicseim is megromlottak.

A jövő heti folytatásban szó lesz a hazaérkezés utáni hetek buktatóiról, mikor Magyarországon kedvesemmel kiegészülve, - az olaszországi leégésből fel sem épülve - huszonkét éves kocsimmal nekivágtunk a horvát autópályáknak.