Hogyan lett egy gép a síelők legjobb barátja a lejtőkön?

Manapság már az első reggeli liftből kiszálló síelő is elvárja, hogy tükörsima legyen a pálya. Ez az igény néhány évtizeddel ezelőtt, a tömegméretűvé vált a téli turizmussal kezdődott, na és persze kellett hozzá egy megkeseredett autóversenyző is…

Önmagában már a méret is lenyűgöző

Közel 14 tonna, 200 lóerős motor működteti, egy műszak alatt 180 liter gázolajat és 5 liter adBlue-t fogyaszt, csúcssebessége akár 15 kilométer, ára pedig jóval 100 millió forint felett van – legalábbis ezt hallottuk Ausztria leghóbiztosabb településén, Obertauernben a sípályákat egyengető gépről. Egyszerre 20 masina van éjszaka szolgálatban, a többi a garázsokban tartalék üzemmódban vár arra, hogy bevessék, ha egy pályakarbantartó gép elromlik. A vezetők mindig azonos hegyszakaszt takarítanak, azt viszont úgy ismerik, mint a tenyerüket. Erre szükség is van, mert sokszor rendkívül rossz látási viszonyok között kell dolgozni. A tapasztalat aranyat ér, legtöbbjük legalább egy évtizedes szaktudással rendelkezik.

Ernst Prinoth, a ratrak feltalálója

A sípályákon a nagyüzemi hómozgatás története nem nyúlik vissza túlságosan a múltba, mert 1962-re datálódik az egész téli turizmust forradalmasító felfedezés, vagy inkább remek ötlet. Ekkor hagyta abba ugyanis a hobbi autóversenyzést egy ambiciózus mérnök, bizonyos Ernst Prinoth. Télen a szabadidejében elkezdett síelni, egy gondja viszont akadt: ügyetlennek bizonyult. Így aztán sokszor bukott, a kezdő síelők többségéhez hasonlóan a felbuckásodott hó őt is megtréfálta. Elkezdett gondolkozni azon, miként lehetne egyenletessé tenni a hó felületét. Mérnökként viszonylag hamar rájött a technikai megoldásra, majd elkészítette a prototípust, melynek elnevezését átvették a magyarok is. Így lett a ratrak nálunk hóeltakarító és egyengető gép, amit Pisten Bullyként tartanak nyilván azt osztrákok, de a Pistenrauper („sípályák lánctalpasa”) megnevezés is polgárjogot nyert.

Komoly szakértelmet igénylő munka

A legnagyobb német és osztrák gyárak meglátták az óriási üzletet, hatalmas fejlesztésekbe kezdtek, a lejtőket pedig elárasztották a korszerű ratrakok, melyekből manapság már több mint háromezer működik az Alpokban. Aranyszabály, hogy a hó tömörödéséhez legalább hat órára van szükség, s ezt ideális esetben be is tartják. Ezért van az, hogy Obertauernben és a többi üdülőhelyen a liftek zárása után a szakemberek azonnal felmennek a pályára. Éjfél körül végeznek, így mire nyitnak a liftek a hó felülete kemény lesz, ami a legjobb körülményeket jelenti a síelők számára.

Az irányító kabin természetesen fűtött, igen kényelmes ülés van benne, halkan szól a zene, több monitor jelzi a gépkezelőnek a legfontosabb adatokat. Csak néhány ezek közül: mekkora a hó mélysége a gép alatt, milyen a lejtő dőlésszöge, milyen erejű szél fúj, milyen időjárás várható. Külön képernyőn követhető nyomon hátul a gép acéltüskés hóőrlőjének nyomóereje és az is, hogy az elülső, hét méter széles kotrórész mennyire mélyedjen a hóba.

Az ember úgy érzi magát a gépkezelő mellett, mintha egy modern repülőgép pilótafülkéjében ülne, villódznak a színes jelzőfények a monitoron – de a monstrumot egy joystick segítségével, gyakorlatilag két új mozgatásával, igen finom mozdulatokkal irányítják. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor délután kezd havazni – a ratrakok ilyenkor hajnalban futnak ki, hogy lehetőség szerint a kezdő síelőket általában zavaró friss hóból a lehető legkevesebb maradjon reggelre. Persze Obertauernben, Ausztria leghóbiztosabb téli üdülőhelyén nincs arra garancia, hogy korán reggel nem esik újabb fél méter. S ilyenkor a síelő számára általában marad a hütte. Ami azért az általános tapasztalatok szerint nem is olyan nagy baj.

Fotók: Oltványi Tamás