A fotós, aki Lantos Piroskát és Koncz Zsuzsát is lenyűgözte - Módos Gábor interjú

Mosolygós, őszes úr érkezett hétfő reggel a Ferenciek terére. Orrán szemüveg, kezében aktatáska. A táskában egy letűnt korszak dokumentumai lapultak, egy rendszeré, melyben modellek helyett manökenek mozogtak a kamera előtt, és merésznek számított fürdőruhában pózoltak naptejet reklámozva. Ezeket a fotókat készítette Módos Gábor, a szocialista korszak ismert divatfotósa. Ám a művész nemcsak a magyar divatvilág akkori vezérfonalát határozta meg, hanem tucatnyi magyar zenész is neki köszönheti emblematikus lemezborítóit. Módos Gábor felidézte nekünk a magyar divatipar kezdetét, mesélt a híres modellekkel közös munkákról és elárulta azt is, miért fontos az analóg technika tudománya, ha digitális korszakban akarunk sikeresek lenni.

A hatvanas években szinte ön volt az egyetlen fotós Magyarországon, aki aktot fotózott. Hogyan tudta ezt megvalósítani, az akkor igen prűd és szemérmes rendszerben?

Egy nagyon jó barátommal, Fejér Pistával kezdtünk el aktot fényképezni az évtized elején. Volt egy unokahúgom, akinek fantasztikus alakja volt, rábeszéltem, hogy álljon a kamera elé és készítettem róla pár képet még 1963-ban. Az egész aktfotós karrierem ezekkel a képpel kezdődött. Öt évvel később Gödöllőre költöztem, és a Mezőgazdasági Gépkísérleti Kutatóintézet ultramodern fotólaborjában kezdtem dolgozni. Nagyon érdekelt a fényképezés, ezért a munka mellett beiratkoztam egy klubba is, ahol nagyon sok fotóssal találkozhattunk. Kritizáltuk egymás munkáját és tapasztalatokat cseréltünk.

Divatfotósok a hatvanas években még szinte nem is léteztek Magyarországon. Hogyan festené le az akkori világot?

A hírhedt szocialista realizmus elképesztő volt. Fehér ingben és nyakkendőben esztergáltak emberek vagy éppen fürdőruhában takarítottak a nők otthon. A kollégáim archívumaiból ma is kerülnek elő olyan képek, melyeken Kádár János ott ül a divatintézet bemutatóján, a különterem első sorában és bámulja a fehérneműs nőket, amiket akkor nem lehetett leközölni az újságokban. Teljesen mindegy volt, minek a bemutatója volt. Lehetett szántóföldi traktor vagy nercbunda: mindennek volt miniszteri bemutatója. Volt egy kis színpad a divatintézetben, ahol kizárólag az elvtársak ültek és estéről estére mustrálták azokat a lányokat, akikről mi a fotókat készítettük.

Egyik legkedvesebb modellje Pataki Ági volt. Sokat dolgoztak együtt?

Hogyne! Különösen imádtam a Fabulon cég propagandistáját, Veressné Marikát, mert ő is pontosan olyan volt, mint én. Ő sem volt hajlandó udvarolni és mellé dumálni. Mindig azt szerettem, ha szemtől-szembe megmondják a véleményt, utálom, ha a hátam mögött beszélnek. Ő is pontosan ezt képviselte. Ugyan művészettörténész volt, de kézbe vette a képszerkesztést és a plakátgyártást is és pontosan tudta, mit akar. Emlékszem, télen kellett fotózni a naptejet a nyomdai átadás miatt, így nem volt egyszerű nyári hangulatot teremteni a hidegben. Szereztem egy speciális háttérvetítőt, amivel kivetítettem egy képet, elé állítottam az Ágit és az egész különleges hangulatot eredményezett. Lelkesen csináltunk egy pálmafás sorozatot a naptejjel, bevittük Marikának, aki teljesen kiakadt a képektől és szemtől-szembe elmondta, mennyire rosszak és nem szereti ezeket a képeket. De nem rúgott ki, adott másik megbízást. Végül nagyon sokat dolgozunk együtt. A Fabulon miatt Ági volt a sztár, mindenki őt akarta, egyedül neki volt sztárgázsija itthon. Mindenhová fotózták a transzformátortól elkezdve a gyümölcsléig, ő reklámozott mindent. Egyrészt bomba alakja volt és nagyon jól mozgott. Nem volt magas, de a bemutatókon a Safranek Anna volt a társa, akivel ugyanolyan magasak voltak. Minden bemutató sztárjai a voltak hetvenes években.

Koncz Zsuzsa is az egyik legismertebb modellje volt. Hogyan kerültek kapcsolatba?

Egy szombathelyi koncerten fotóztam Zsuzsát és Szörényi Leventééket, mint afféle lelkes vidéki csóró, majd egy év múlva, mikor újra jöttek játszani, vittem a képeket nekik. Kis fekete-fehér fotók voltak, 9x12-es méretben. Megmutattam a zenekarnak, Szörényi Levente csak annyit mondott, hogy „Kösz szépen tedd csak le a zongorára". Zsuzsa viszont végignézte az összeset. A képek háromnegyedére azt mondta szörnyű és tépjük össze, de ami megmaradt nagyon megtetszett neki. Majd amikor Pestre kerültem, elkezdünk együtt dolgozni. Az első lemezborítómat az Élünk és meghalunk című albumhoz készítettem. Bevallom, elég nagy durranásra sikeredett.

És ezután már meg sem állt az Ez a divat című lap fotósa címig. Hogyan került a laphoz?

Elsősorban Koncz Zsuzsát és nem engem kértek fel az Ez a divat magazinba egy sorozathoz, de Zsuzsa csak azzal a feltétellel vállalta el a munkát, ha én fotózom. A lap akkori főszerkesztőjének, Zsigmond Mártának ugyan fogalma sem volt arról, ki vagyok, de úgy volt vele, ha Zsuzsa engem akar, hát legyen. Miután a képek elkészültek, mindenki le volt nyűgözve és felkértek, hogy dolgozzak nekik. Rögtön kaptam is egy munkát, egy tornászt kellett fotóznom, ami rémálom volt. Egy normális mozdulata sem volt, csak tornászként létezett a kamera előtt. Próbáltam instruálni, de hiába. Azt hittem, megőrülök. Leadtam, odaírtam mellé, hogy "bocs, ez nem az igazi". Megjelentek a képek, de az Ez a divatból kirúgtak.

De akkor hogyan lett mégis a lap egyik vezető fotósa évtizedeken át?

A kudarcom után azért fotóztam tovább és pár hónappal később egy másik cégnek készítettem néhány képet Safranek Annáról, vagyis ahogy a szakmában ismertük, Safiról. Ezek annyira jól sikerültek, hogy az egyik barátom addig nyaggatott, míg felhívtam Zsigmond Mártát, aki miután meghallotta, hogy újabb fotókat készítettem, ráadásul Safiról, azonnal visszavett. Hát így kerültem vissza a laphoz.

A kollégák azonban nem fogadták önt tárt karokkal a kor egyetlen divatmagazinjának szerkesztőségében.

Valóban voltak konfliktusok, de nem foglalkoztam vele. Emlékszem, volt egy rovat, az év manökenje sorozat. Több státuszban lévő fotós is dolgozott a lapnál, én azonban csak külsős voltam, közben Gödöllőn dolgoztam. Hiába voltak sztárfotósok, mint Fábry Péter vagy Lengyel Miki, a lányok közül mindenki velem akart dolgozni. Néhány hét múlva kitört a balhé. A fotósok tiltakoztak és fel voltak háborodva, hogy mi az, hogy a modell mondja meg, ki fotózza? Ez nem így működik. Én csak ültem és hallgattam. Majd annyit tudtam mondani a kollégáknak, hogy „fotózz úgy, hogy téged akarjanak”. Fábri Péter rám nézett és azt mondta: „igazad van”. Innentől kezdve nagyon jó barátok lettünk.

Koncz Zsuzsának mondta egyszer, hogy a kor előre haladtával kiül a lelkünk az arcunkra. Most is így gondolja?

A „Gondolatok könyvé”-ben olvastam, hogy 30 éves kora után mindenki felelős a saját arcáért, és ez tényleg így van. Ha valaki buta, az már 18 éves korban ordít az emberről. A szépség ott kezdődik, hogy milyen valakinek a lelke.

Mit gondol mi volt a sikere titka? Mi volt az, amivel modelljei kegyeibe férkőzhetett?

Soha életemben nem érdekelt a divat és most sem. Csak a csajok! Az, hogy én sikeres lettem a divatban, az kizárólag annak volt köszönhető, hogy mindig azt figyeltem, hogy ők jól nézzenek ki a képen és szép legyen maga a kép. Hogy a ruha milyen, az kit érdekel?! A körülmények persze nagyon mások voltak, mint most. Egyszer behozott Márta egy képet egy nemzetközi magazintól, ahol a modell körül egy nagyjából tíz tagú stáb állt, akik a frizurától kezdve a fényeken át garantálták a tökéletes fotót. Nálunk általában két ember volt egy fotózáson.

Mégis igéző képek születtek.

Nagyon nem mindegy, hogy az ember hogy viszonyul a modelljeihez. Engem nagyon sokan szidtak, bántottak, miért főleg Pataki Ágival és Lantos Piroskával dolgozom, és nem állhatott bárki a kamerám elé. Én mindig csak azzal védekeztem, hogy egyszerűen azért ők, mert ők tudtak dolgozni. Meg tudták csinálni, amit kértem, tudtak úgy nézni, ahogy a kamera kívánta. A fotómodellkedés nem csak a szépségből áll. Ide kisugárzás kell. Ez tulajdonképpen egy színészmesterség.

Akkor nem elég a szép arc és egy bájos mosoly?

Ha valaki nem tud színészkedni, annak ezt a pályát el kell felejteni. Én kíméletlenül megmondom a magamét. Akárcsak a színpadon, itt is meg kell tudni azt csinálni, amit a fotós kér: ha közben szerelmet vall, akkor azt viszonozni kell, egészen addig, míg le nem oltják a lámpákat! Viszont nagyon hamar el kell felejteni, ami a kamera előtt történik. Hiszen a fotós mindent csak azért csinál, hogy elővarázsolja azt az érzelmet, arckifejezést. Számtalanszor volt, hogy Koncz Zsuzsa arcát a férjénél, Boldizsár Mikinél rendeltem meg. Ez úgy nézett ki, hogy mondtam Mikinek, hogyan álljon mögém, és addig beszélt Zsuzsának, amíg olyan arcot nem vágott, ami kellett a képhez. Sokszor el kell terelni a modell figyelmét arról, hogy most őt éppen fényképezik, mert baromi nehéz kizökkenteni a másikat abból, hogy fotó készül. Egy modellnek arcban el kell tudni játszani mindenféle szerepet, millió féle variációt, ha valaki csak egy mosolyt tud, annak nem megy a modellkedés. Én például azért nem bókolok soha, mert ha valakinek szépet mondok, akkor azt fotón be kell tudnom bizonyítani. De ha nem tudom megcsinálni, mert csak bókoltam, akkor lebukok. De ha valakinek van egy kis szikra is a szemében, akkor bátran vállalom a fotózást. Itt nem szabad mellébeszélni. Mindig azt mondtam, hogy jó fotót bármikor bárkiről lehet csinálni. Csodát csak azzal lehet , akibe az ember legalább plátói alapon szerelmes tud lenni.

Ezek szerint akkor a kor egyik leghíresebb modelljében, Barna Inciben is mindez megvolt.

Inci története nagyon egyedi. Gödöllőn dolgozott a kutatóintézetben, az egyik osztályvezetőnek volt a titkárnője. Elképesztően gépelt, az a fajta nő volt, aki írt és közben beszélgetett. Mivel éppen nem volt titkárnő az Ez a divatnál, megkérdeztem Incit, van-e kedve átjönni. Azonnal fel is vették, ám az lett a vége, hogy ha leadásnál hiányzott még néhány fotó a lapból, felrángatták Incit az írógép mellől, ráadták a ruhát és elkezdték fotózni. Így lett belőle fotómodell. Ma pedig már profi fotósként dolgozik, remek üzleti érzékkel.

A tragikusan elhunyt Lantos Piroskával is dolgozott együtt. Hogyan emlékszik az első magyar szupermodellre?

Nem volt könnyű eset, hisztijei és balhéi voltak, de igazi megszállott volt. Semmi nem érdekelte, csak a divat és a kifutó. Piroska az akkori párom, Mariann barátnője volt. Miután Piroskát a férje kipofozta otthonról, hozzánk költözött a másik szobába. Pont akkor volt Budapesten a Nina Ricci divatbemutató, az első nyugati fashion show Magyarországon. Piroska könyörgött nekem, hogy nagyon szeretné megnézni, de tudtam, hogy jegyet venni rá reménytelen, így más módszerhez folyamodtam. Akkoriban az Ez a divat fotósaként dolgoztam, és mondtam neki, hogy jöjjön velem egy órával a kezdés előtt, akkor még nincs jegyszedő és üljön le, nézze végig. Figyelmeztettem ugyan, hogy ne mozduljon a helyéről, de nem foglalkozott vele. A szünetben eltűnt a helyéről. Közben benyitottam az öltözőbe és ő két francia lánnyal karöltve vonult a folyosón. Megkérte ugyanis a párizsi modelleket, hogy tanítsák meg tökéletesen járni. Ezt követően este hazamentünk, éjjel kettőkor egy hatalmas csattanásra ébredtünk a párommal. A hang Piroska szobájából jött, ahol elvileg aludt. Kiderült, hogy nekitámasztotta a tükröt a falnak és csak járt fel és alá, hogy gyakorolja a francia modellektől tanultakat. De szegény elaludt járás közben és feldöntötte a tükröt. Másnap már a divatintézet kifutóján pontosan úgy vonult, mint a francia lányok. Ő volt az a nő, aki mindent képes volt megtenni a sikerért és az elismerésért.

Hosszú évekig analóg technikával dolgozott. Mikor történt életében a digitális váltás?

Nagyon későn vettem csak digitális gépet, először mindent beszkenneltem és csak a Photoshopot használtam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy senki ne nyúljon bele az én munkámba. Amikor megvettem az első digitális gépem, megtartottam az összes analóg kamerát, azzal az indokkal, hogy ha bármi fontos munka lesz, akkor majd azokkal dolgozom. Aztán persze soha az életben többé elő nem vettem őket! (nevet) A filmes korszakban tényleg az volt, hogy leadtam a filmet, két nap múlva előhívták, majd megnéztük a képeket és ha nem volt jó, kezdhettük elölről az egészet. Hajjal, sminkkel, ruhákkal együtt. Ezért amikor több száz forintba kerül egyetlen kocka, az ember odafigyel, mikor nyomja le a gombot. Ma ez már másképp van. Azonnal látom, hogy mit csináltam, és ha kell, rögtön megismételhetem. Ma mindenki nyomja a gombot, mint süket a csengőt! Pedig az egésznek a lelke az, hogyan viszonyul a fotós a modelljéhez: ki kell várni a pillanatot és csak akkor lenyomni a gombot, ha megvan a megálmodott kép a szemünk előtt. A technika megváltozott ugyan, de a fotográfia művészete ugyanaz maradt.

Novák Péter több mint harminc éve meghatározó alakja a magyar közéletnek.

leadfotó: Femcafe.hu

Oldalak

Szólj hozzá Te is!