Likó Marcell: Bármelyik pillanatban meg tudnék halni - Interjú

Tizenöt éves a Vad Fruttik, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar frontemberével: múltról, zenéről, drogokról, családról és a retusált világról, amit ki nem állhat.

15 év: a sárga zsigulitól az Arénáig

Likó Marcellt, zenekarát és dalait a magyar underground körökben kevésbé jártas emberek is jól ismerik, hiszen szövegei jóformán bárkit megszólítanak. Tudja ezt ő nagyon jól, és élvezi, hogy saját belső vívódásai, gondolatai épp úgy megfogalmazódnak mindenkiben. A Vad Fruttik az elmúlt évtizedben a magyar alternatív rock egyik fő zászlós hajója lett, olyan melankólikus kalózkapitánnyal, aki egy pillanatra sem tudta megjátszani magát a sikerért. Jött az idővel magától, organikusan: megszületett hét stúdióalbum, három kislemez, 15 videóklip, 2014-ben és 16-ban a zenekar Fonogram-díjat kapott "Az év hazai alternatív vagy indie-rock albuma vagy hangfelvétele" kategóriában a Darabok illetve a Tudom milyen című lemezükért. 2017-ben Artisjus-díjjal ismerték el dalszövegírói munkásságát. Géczi János négy évvel ezelőtt könyvet írt a karizmatikus frontemberről, a nagy sikerű A Bunkerrajzoló tulajdonképpen Likó Marcell élettörténete, amelyet színpadra is vittek.

A Fruttik lassan kinőtte az összes budapesti szórakozóhelyet, dupla és tripla fellépéseket tartanak már évek óta. Ennek kapcsán fogalmazódott meg a gondolat, hogy a zenekar 15 éves jubileumára előállnak egy Aréna koncerttel. Nem kis vállalás, de meghatározó lépés egy előadó életében.

A zenész kedvenc cseh sörözőjében adott interjút a Femcafe.hu riporterének. Amellett, hogy summázta az elmúlt évek zenei és élményanyagát, mesélt múltjáról, a várpalotai évekről, édesapja alkoholizmusáról, a panelspleenről, drogokról és arról, hogy 40 éves korára milyen az élete.

Úgy sejtem, nem sűrűn szoktál interjút adni női magazinnak...

Valóban nem gyakori, de beszélhetünk ilyen témákról is. Mondjuk arról, hogy az LSD-től nem ráncosodsz vagy hogy a savam miatt elkezdtem a Viktorniánus diétát, amivel tényleg jól lehet fogyni.

Az miből áll pontosan?

Minden egyes falatot alaposan, legalább tizennégyszer meg kell rágni. De nem lehet óriásiakat harapni! Szépen, lassan, aprólékosan. Aztán rágsz, rágsz, elszámolsz magadban tizennégyig. Hetente másfél kilót fogytam, amikor elkezdtem, és az alien-szerű sav is elmúlt. Mondjuk, lehet, hogy inkább azért, mert már nem iszom kávét.

Megszabadultál minden káros szenvedélyedtől...

Hát, akkor ez itt (mutat a sörre, ami éppen előtte van, a szerk.) micsoda?

Jogos, de sör nélkül talán már nem is lenne hiteles egy rockzenész. Muszáj önazonosnak maradni, ugyanígy, sörözve, kocsmában kezdődött a zenei pályafutásod huszonsok évvel ezelőtt...

Az első zenekarom, a Summer Kitchen idején gimis voltam, 16 éves lehettem. Érdekelni kezdett ez a gitározósdi. Fateréknak volt otthon egy gitárjuk, hárman voltak testvérek, de igazából egyikőjük sem tanult meg játszani rajta. Egyszer ottfelejtették egy fotelben, valaki ráült és eltört, ezután pedig kikerült keresztapám falára, egyfajta díszként. Gyakran nézegettem gyerekkoromban, amikor átmentem az unokatesóimmal játszani, aztán kamaszként egyre inkább izgatta a kíváncsiságomat, hogy milyen jó lenne nekem az a gitár! Ez volt az a korszak, amikor mindenki megnövesztette a haját, kockás inget húzott meg a nagymamája kardigánjában járt. Elkértem hát a viharvert akusztikus gitárt, apuval megragasztottuk a nyakát, anyám munkatársa adott hozzá húrokat. Igaz, ő valami vad metálbandában játszott és elektromos gitárhúrokat kaptam tőle, de ilyen apró részletek akkor nem számítottak. (nevet) Volt néhány barátom, aki már értett valamennyire a hangszerhez, egymástól tanulgattunk. Akkor ment a Nirvana, a grunge, ebből született meg egy nyári konyhában a Summer Kitchen. Én lettem az egyik várpalotai Kurt Cobain, mert biztos, hogy többen is voltunk. Nagyon szerettem volna olyanná válni, mint ő. Sokáig nem is találtam meg a saját hangomat. Hosszú időbe telt, mire sikerült önazonos dalszöveget írnom, ami nemcsak nekem meg a barátaimnak, hanem esetleg másoknak is tetszik.

Olyannyira sikerült, hogy már nem fér be a közönségetek az egyik legnagyobb pesti klubba, ezért jövő márciusban az Arénába megy a Fruttik. Mennyire volt nehéz számodra egyben tartani a zenekart? 15 év hosszú idő, de titeket nem emésztett fel.

A zenekaralapítás könnyebb folyamat, mint az életben tartása, a menedzselés. Régen control freak voltam, úgy éreztem, mindennek egy jó útja lehet csak, mégpedig az, ahogyan én elképzeltem. Sokáig nekem kellett összerántanom a zenekar körüli teendőket. Nem csak énekeltem, hanem én egyeztem meg a helyekkel, én hangosítottam, én szerveztem a leutazásokat, mindent. Tök jól hangzik, hogy te vagy egy zenekar vezetője, de ez nem Amerika. Sakkozni a benzinpénzen, hogy mennyit ittunk el, adnak-e még tízezer forintot, mennyit kell ezért játszani...? Boldog voltam, amikor végre találtunk egy olyan menedzsert, akiben meg tudtam bízni. Sasa a zene iránt elhivatott matematikus, aki korábban a 30Y zenekart is vitte. Rendkívül antipatikus ember volt, nagyon utáltuk őt először. Volt olyan, hogy lefényképeztük, kitettük a fejét egy dartstáblára és azt dobáltuk. (nevet) És tessék, együtt dolgozunk már tizensok éve. Látom azt, hogy neki mennyire fontos, hogy sikeresek legyünk. Egy józan, lojális ember.

A zenekar életében voltak tagváltások. Hogyan élted meg, amikor valaki távozott tőletek?

Az a helyzet, hogy akik elmentek a zenekarból, tinédzserkori barátaim voltak. Ők olyan dolgok miatt távoztak, amit én teljesen meg tudtam érteni. Ha hajnali négykor érünk haza egy koncertről, neki pedig két órával később indulnia kell a munkába, az nem egy fenntartható állapot. Az fájt, amikor a dobosunk, Zolika lépett le, mert munka miatt kiköltözött Németországba. Ő az egyik legviccesebb ember, akit megismertem eddigi életemben. Rossz volt, de megszoktam. A zenekar ment tovább, nem károsodtunk.

Mindig hittél benne, hogy ez a zenekar hivatott valamire, nem puszta öncélú hóbort?

Igazság szerint engem anyám egy messianisztikus szerepre állított be. Egészen kicsi koromban olyan dolgokat bízott rám, amiket fateromra nem lehetett, mert ivott. Intéztem amit kellett, feladtam a csekkeket stb, mert tudtam, hogy apámban sajnos nem lehet megbízni. Megtanultam azt, hogy képes vagyok dolgokat megoldani, ez magabiztosságot adott. Úgy éreztem, hogy ha jön a feladat, úgyis megoldom. Pléh Csaba azt mondja, hogy igazából nincsenek tehetséges emberek, hanem csak szorgalmasak. Ha te szakács vagy, nem attól leszel jó, hogy annak születtél, hanem mert nem sajnálod arra az időt, hogy elmélyedj a dologban. Ha nem adod fel, akkor az ezredik pogácsád már biztosan kurva jó lesz, de nem azért, mert ez már genetikailag beléd lenne kódolva. Erre pótapám, Géczi János irányította rá a figyelmemet.

Akkor lehet mondani, hogy édesanyád sugallatára nem adtad fel a zenélést?

Inkább az volt a sugallat, hogy nem akartam meghalni. Nekem életben kellett tartanom anyámat, aztán magamat. Ez életösztön. Amit nagyon akarsz, az életben tart. Azt vettem észre, hogy értékelhető szövegeket akkor kezdtem el írni, mikor abba kellett hagynom a drogozást, mert elképesztően erős szorongások uralkodtak el rajtam. Évekig csak arra vágytam, hogy múljon el és legyen holnap. Meg is írtam, hogy "Kicsit jobb lesz holnap...". A zenéléssel folyton előbbre jutottam valamivel. Nem gondoltam bele, hogy mennyi elfojtással élek, mennyi minden lappang a tudatalattimban. Amikor szembetalálkoztam ezekkel, akkor érkezett meg a valódi mondanivaló. Pont tegnap este gondolkodtam azon, hogy az embereknek azok a dalszövegeim tetszenek, amik az én lelki vívódásaimról szólnak, de mégis, mintha ezek ott dolgoznának mindannyiónkban. Mintha lenne egy kollektív tudatalatti, vágyak, álmok és szorongások masszája. Bár különbözőek vagyunk, az élethelyzetekre adott válaszaink, az érzések összekapcsolnak bennünket. Szóval, úgy tűnik, parából is lehet karriert építeni... (nevet)

Korábban azt mondtad, hogy kontrollmániás vagy, de a kábítószer meg éppen ellenkezőleg hat, egy szabad, kontrollvesztett állapotot idéz elő. Milyen hiányt pótoltak az életedben a drogok? Miért kellettek neked?

Tudod, van ez a spleen, ami rajta ragad az emberen tiniként. Amikor Portisheadet hallgatsz, és rájössz, hogy milyen igaz az a sor, hogy: "Cause nobody loves me, it's true"... Én egy iparvárosban nőttem fel, és olyan kilátástalannak tűnt a jövő a távoli tervekkel együtt, hogy ettől a jelen is baromi unalmassá vált. Azt éreztem, hogy mi a szarhoz fogok én itt kezdeni? El akartam menni, majdnem mindegy, hogy hova, csak el. Fellapoztam azt a zöld továbbtanulási könyvet, megnéztem, hogy Szombathelyen jó alacsony a ponthatár, aztán beadtam a jelentkezésem. Arra vágytam, hogy kiszakadjak onnan, hogy eltávolodhassak a szüleim problémáitól. Felvettek, kollégista lettem, parizeres szendvicsen éltem, turkálóból öltözködtem, aztán jöttek a drogok. És azok egyszercsak feldobták az egészet : még ilyen is van! Ittunk, füveztünk, nekem különösen bejöttek a hallucinogén cuccok. Tetszettek a nagy flashelgetések, a fantáziából épült, kortárs művészetek múzeuma. A szorongások viszont már nem annyira...

Nehéz volt lejönni róla?

Vannak barátaim, akik a mai napig következmények nélkül tolják. Én csak jóval később realizáltam, hogy számomra ez egy menekülés a gyerekkorom elől. Valószínűleg fogékony is vagyok a mentális problémákra. Jó szerencsétlen a genetikám.

A zeneírás terápia neked?

Én nem tudom, hogy micsoda, de azt érzem, hogy leginkább akkor írok jó szöveget, ha nagyon lent vagyok. Ha fent vagyok, akkor ritkábban jön ki.

Melyik a jobb érzés neked? Amikor megszületik egy szöveg, egy dal, vagy amikor előadod a színpadon?

Az a helyzet, hogy ahogy kimondtad ezeket, mindegyikben csak a munkát éreztem! (nevet) Én izgulok, a mai napig lesokkol, ha kimegyek a színpadra és meglátom, hogy mennyien vannak. Egyszer volt egy fellépésünk a Müpában, ahol többen voltunk szakmabeliek, ott állt mellettem Lovi (Lovasi András, a Kispál és a Borz frontembere, a szerk.) és mondtam is neki, hogy mennyire irigylem, mert olyan magabiztosnak tűnt. Visszakérdezett, hogy » Szerinted nem izgulok? Nézd a kezem! « És bizony az remegett, mielőtt színpadra lépett volna. Szerintem ez mindenkiben ott van, aki fellép. Ahhoz nagyon be kell rúgnod, hogy ne izgulj! (nevet)

Várpalota, Szombathely, Budapest, sok városban megfordultál, de mégsem a főváros lett az otthonod. Nem szereted?

Röviden: nem. (nevet) Maradtam a szülőföldemen, Veszprém megyébe. Nekem a budapesti lét nem volt sokkoló, tulajdonképpen tetszett. Emlékszem, a Kálvin térnél volt egy bár, ahova sokat jártam, a Chachacha, amiben benne volt egy a pokolhangulat. Olyan valódi volt, bűnös, piros kárpitok, furcsa szerzetek. Nekem már Szombathelyen kinyílt a világ, akkor már jártam illegál partikba, tudtam, milyen az éjszaka. Nem volt azzal sem gond, hogyan vegyüljek el a tömegben, hiszen nem ismert senki. Lassú folyamat volt, mire sikeresek lettünk, szerencsére. Az első lemezünket például a kritika utálta, mi viszont elkezdtünk turnézni. Pestre nem igazán koncentráltunk, mert itt megvolt a közegünk, azért utaztunk inkább vidékre, hogy ott is megismerjen bennünket a közönség.

A dalszövegeidben is gyakran visszajön ez a kissé indusztriális kép. A gyárak, a mocsok és a kilátástalanság. Ilyen a világ?

Én ilyennek látom. Nézd a reklámokat, nézd a plakátokat az utcán! Hazug az egész. Tökéletesre retusált emberek, életek. Folyamatosan ez jön szembe. Még a zenekarok is ki vannak simítva. Nem tudom ezt igazinak felfogni. Most a vonatból azt láttam, hogy sok a szemét, a fákat gyökerestül tépik ki a munkagépek. Olyan, mint egy Tarr Béla film. Miért látom ilyennek? Mert talán ez a valóság, nekem mindenképpen ez. Tudom, hogy fáj kimondani azt, ha valami rossz, fáj megélni a jó hiányát az embereknek. Elérhetetlen ideák vannak, szép és boldog férfiak és nők, de nem ez a valóság. Viszont létezik emberség - az utastársaimmal segítettünk egy látássérült bácsinak, dobtunk pénzt az aluljáróban a zenészeknek, adtunk a koldulóknak, szóval létezik bizonyos helyzetekben társadalmi összefogás, kohézió, de ennek dacára lassan le és elpusztulunk és nem lesz úgy, mint a Holt költők társaságában, hogy az egész osztály egyszer csak feláll a padok tetejére és azt kiáltja: Oh Kapitány! Oh Kapitányom!

Egyszer azt mondtad, hogy nem vagy vallásos. Abban hiszel, hogy az élet egy lehetőség arra, hogy mindenki azt hozza ki magából, amit akar. Te hol tartasz ebben?

Most elégedett vagyok, bármelyik pillanatban meg tudnék halni. Nem érzem azt, hogy valamit fontosat nem tettem meg, valamit, ami igazán számít. Nincsenek bárcsak-jellegű problémáim. Egy van! Ha akarok magamnak egy örök célt felállítani, akkor nyilvánvalóan az, hogy megírjam életem slágerét, egy omnipotens dalt. Nyilván ezt nem lehet elérni, ezért örök cél maradhat.

Szerintem van pár slágeretek.

Persze, nézőpont kérdése, hogy mire tekintünk slágerként. Nekem egy Disney filmzene is tud az lenni! (nevet) Múltkor néztem a gyerekeimmel a Jégvarázst, és századszorra is libabőröztem a betétdalokat hallgatva. Bár ez, lehet, hogy inkább együttrezgés egy háromévessel.

Miért érezted úgy, hogy kell nektek az Aréna?

Egyszerre volt imponáló, mégis kínos, hogy tripla teltházas bulikat tartunk Budapest legnagyobb klubjában. Mondtam a menedzserünknek, hogy lassan már fesztiválra, vagy Frutti-hétre készülhetnénk, úgyhogy zenekarilag úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk egy nagyobb helyszínnel. Szeretem a grandiózus dolgokat, ez a zenéinkben is tetten érhető - nagy ívű énekdallamok, kórusok, olykor patetikus dalszövegek - úgyhogy egy ehhez passzoló produkciót álmodtunk meg. A 2020 márciusi aréna - koncert összegzi az elmúlt 15 év dalait, de felvonultat néhány új szerzeményt is, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy látványában és hangzásában minden eddigi fellépésünket felül fogja múlni.

Leadfotó és fotók: Lékó Tamás

Oldalak

Szólj hozzá Te is!