Karafiáth Orsolya- interjú a kulturális démonnal

Karafiáth Orsolyával karrierről, könyvekről, pasikról és fekete macskákról beszélgettünk. Orsi azt is elárulta, hogy igazi boltkóros, nem tud leszokni az állandó ruha vásárlásról.

Költő, publicista, író, műfordító, és még sorolhatnánk, mi mindennel foglalkozol. Te kulturális démonnak nevezed magad. Ezen mit értesz pontosan? Melyik terület áll hozzád legközelebb?

Orsi: A kulturális démon onnan jött, hogy rengetegen kérdezték, hogyan definiálom magam, ha már ennyi félét csinálok. Én pedig ezt a választ adtam. A legjobban egyébként írni szeretek, de voltaképpen bármit csinálok, az az írással áll kapcsolatban. Nem tudok rangsorolni, mindig abban merülök el, ami épp aktuális.

Aközött tudsz különbséget tenni, hogy melyik műfajban írsz szívesebben?

Orsi: Mivel a versekkel lettem ismert, valószínűleg azt kellene mondanom, hogy a versek a legfontosabbak. Ez néha tényleg így is van, például ha épp egy verseskötetet állítok össze. Most nyakig vagyok egy regényben meg egy gyerekkönyvben, és több hónapja nem is írtam verseket, mert csak ezekkel tudok foglalkozni

Menjünk vissza kicsit az időben a pályád kezdetére! Szerettél az ELTE-re járni? Mit adott neked az egyetem?

Orsi: Nagyon szerettem, bár én mindig szívesen jártam iskolába, általános iskolába és a gimnáziumba is. Jártam könyvtár-magyar szakra, meg könyvtár-észtre is. Főleg a társaság miatt vonzott, nekünk akkoriban volt egy egyetemi lapunk is, a Sárkányfű, aminek nagyon erős bázisa volt. A legtöbb barátságom az egyetemen alakult ki, rengeteg ismeretségemet itt szereztem. Azt is itt tanultam meg, hogyan kell csapatban dolgozni, közösen létrehozni valamit. Ha nem lett volna az egyetem, most biztos nem foglalkoznék ennyi mindennel.

Az észtet még használod valamire?

Orsi: Nem, már teljesen kiestem a gyakorlatból, pedig egy időben fordítottam is. Pár éve meghívtak Észtországba egy estet tartani, és nem gondoskodtak tolmácsról, mivel látták, hogy észt szakra jártam. Nagy beégés lett volna, ha nincs ott egy hapsi, aki tudott magyarul is meg észtül is, és az egészet levezényelte. Utána a szerelmével is üldözött egy darabig, de az már más lapra tartozik.

Hogyan indult el a karriered, miután lediplomáztál?

Orsi: Tulajdonképpen már akkor elindult, amikor még egyetemre jártam, de már elkezdtem publikálni, még az első években. Utána a suli egy picit mellékvágányra is került, mert már akkor ösztöndíjakat kaptam, publikáltam, az írásból éltem. Abba is hagytam az iskolát, mivel nem éreztem annyira fontosnak. Amikor egy munkához kellett a diploma, akkor gyorsan befejeztem a főiskolát és letettem az államvizsgát. De a karrierem már közben szépen alakulgatott, és tulajdonképpen egyfajta életformává és munkává is vált.

Ezek szerint sikerült boldogulnod kapcsolatok nélkül is? Hogyan találtál például könyvkiadót?

Orsi: Úgy fogalmaznék, hogy nem meglévő kapcsolatokkal dolgoztam, hanem én magam építgettem ki őket. Kapcsolatszerzésre is nagyon jó volt egyébként az egyetem.
Mikor nagyon fiatalon elkezdtem írni, azt hittem, hogy már teljesen oké, amit csinálok, és beküldtem az írásaimat az egyik könyvkiadónak, aki egyébként a mamám ismerőse volt. Most találtam meg a hosszú és komoly válaszlevelét, nagyon furcsa volt visszaolvasni. Azt írta, hogy ezek még nem jó versek, és hogy azért meri leírni a kifogásait, mert bár a korom szerint még gyerek vagyok, de a verseim alapján már nem, és az ő szavai sem egy gyerekhez szólnak. Később ő lett az első könyvem kiadója.

Mennyire fogadod jól a kritikát?

Orsi: Nekem nagyon sokat segítenek a kritikák, akár személyesek, akár írásban megjelentek, amennyiben nem rosszindulatúak, vagy nem vélek mögöttük személyes ellenszenvet. Van, hogy olyan pontokra világítanak rá, amiket érdemes átgondolni vagy továbbgondolni. Én nagyon szívesen dolgozom kész szövegeken, még akár egy cikket is képes vagyok elküldeni másoknak, hogy nézzék át, korrekt-e, jó-e. Szépirodalmi szövegekre ez hatványozottan igaz. A jó kritika szerintem áldás a szerzőnek, nekem most is megvan az a két-három ember, akinek minden elkészült szépirodalmi szöveget elküldök, hogy véleményt mondjanak róla. Néha nagyon kemény kritikákat kapok, és akkor az a szöveg megy a szemétbe, vagy átírom. De inkább ez, minthogy rossz szövegekkel halmozzam el az olvasóközönséget.