Árpa Attila exkluzív - A szelíd fenegyerek

Árpa Attilával a szelídségéről és a hírhedt fenegyerekségéről beszélgettünk A Nagy Duett pénteki adása előtt.

Nagyon szuper voltál a próbán! Én azt láttam rajtad, hogy sokkal lazább vagy, mint a műsor eddigi fellépésein.

Attila: Ez mindig attól függ, hogy jól érzem-e magamat az adott dalban. Ennél a számnál (Queen: Don’t stop me now ) tudom, hogy mikor mi történik, nem kell agyalnom – bár mondjuk most egy kicsit rontottam a szövegen, de adásban nem fogok. Tehát minél biztosabb vagyok a dolgomban, annál jobban érzem magam, és ezek szerint lazábbnak is tűnök.

Ezek szerint ezt a dalt jobban a magadénak érzed.

Attila: Igen, abszolút. Ricky Martin nagyon távol állt tőlem, Sinatrától inkább tartottam, ez pedig egy olyan dal, amit nagyon szeretek.

A dalválasztás mennyiben múlik rajtad?

Attila: A dalválasztás mindig egy küzdelmes harc: javasolunk mi valamit a Mariannal (Falusi Mariann, Attila zenei mestere), aztán van a zenei-szerkesztő, és a producer, így elég hosszadalmas közös nevezőre jutni. Emellett sok szempont is van, amit figyelembe kell vennünk, például hogy a néző ismeri-e, elég pörgős és jó hangulatú-e, és ki tudom-e egyáltalán énekelni, tehát elég sok összetevőtől függ a dalválasztás.

Hallottam, hogy a múlt heti adás alkalmával feszültté tett az, hogy a kislányod is a nézőtéren volt. Ezt most kerülöd?

Attila: Igen, azt hittem, hogy a kislányom jelenléte egy jó dolog lesz, és erőt ad majd, de nem így történt, mert egyszerűen a koncentrációm totálisan szétesett. Mikor meghallottam a hangját, végem volt, nem is tudtam a dalra figyelni.

Mariannal jól tudtok együtt dolgozni?

Attila: Nagyon. Hihetetlen összhangban, teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Néha úgy érezzük, hogy igazából nem is egy pár vagyunk, hanem ketten alkotunk egy szóló előadót.

Hogy érzed, fejlődtél amióta együtt dolgoztok?

Attila: Azt érzem, hogy bizonyos hangokat sokkal bátrabban éneklek, a színpadot is egyre jobban megszokom és már nem tartok tőle. Vannak olyan fázisok, amikor az amerikai futballos mentalításom veszem elő, hogy a dal az ellenségem, le kell győzni, és nem szabad alábecsülni, de úgy érzem, hogy fejlődtem és a hangom is talán az énektanár segítségével egy kicsit kinyílt.

Esélyesnek érzed magatokat, hogy megnyerjétek a műsort?

Attila: Nem igazán gondolkodunk ezen. Mikor azon ötletelünk, hogy milyen produkciót csináljunk, mit és hogyan fogunk énekelni, akkor soha nem az van a szemünk előtt, hogy meg akarjuk nyerni, hanem hogy ezt az adást együtt tegyük oda úgy, hogy mindenki jól szórakozzon, elsősorban a néző, másodsorban a zsűri, és természetesen mi is. Úgyhogy egyszer sem beszéltünk arról, hogy mi lesz, ha megnyerjük, és nem is fogunk, mert nem ezért csináljuk.

Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

Attila: Az életem összes szakaszán volt valami, amire büszke lehetek, még a kereskedelmi tévézés időszakában is, például a Heti Hetes sikere, a Fábry Show és a Gálvölgyi Show átszerződtetése az MTV-től, a Való Világ nézettsége – nem a műfaj és a műsor mivolta –, tehát voltak abban a periódusban is szakmai sikereim. A legnagyobb büszkeségem a családom és a lányom, majd az, hogy az amerikai futballt sikerült behoznom Magyarországra. Az utóbbi két évre is büszke vagyok, amikor sikerült meglépnem egy olyan váltást – amit ebben az országban igen nehéz az előítéletek miatt –, amelyet elfogadtak. Azt a rengeteg jelzőt, amelyekkel korábban illetek – fenegyerek, rettegett producer, stb. –, mind kitöröltem és elfogadott színházi-, és filmes színésszé váltam, erre büszke vagyok.

A rád aggatott jelzők nem lehetnek véletlenek. Mennyire szoktál rájátszani ezekre a szerepkörökre?

Attila: A fenegyerek szerepre rájátszottam, az nem én voltam. Amikor láttam, hogy a bulvár erre kapható, akkor „lubickoltam” ebben, és a saját szórakoztatásom végett is mondtam és tettem olyan dolgokat csak azért, hogy még jobban rátegyek egy lapáttal. A mostani, az pedig semmiféle rájátszás, ez én vagyok, előtte is ilyen voltam, tehát nem az történt, hogy megjavultam, hanem mindig is ilyen voltam. Régebben tetszett ez a fenegyerek, rettegett producer szerep, amivel egyébként sok embert távol lehetett tartani, és ez kényelmes volt.

Mi kerül a fókuszba az elkövetkezendő időszakban nálad?

Attila: A filmkészítés, a filmrendezés és a szereplés filmekben és színházban egyaránt.

A színészi ambíciód miből táplálkozik?

Attila: Szerettem volna mindig is színész lenni, csak egyszerűen nem értem meg hozzá elég hamar. Amikor visszanézem az 5-10 évvel ezelőtti szerepléseimet, akkor kicsit szégyellem magam, annyira pocsék színésznek tartottam magam. Ez egy tüske volt bennem, mert azt gondoltam, hogy igenis tudok színészkedni, van tehetségem hozzá, és borzasztóan zavart, hogy nem tudtam ezt bebizonyítani – főként magamnak –, de ez mostanra már sikerült. Az elmúlt évekből egy-két szerep – például a Czukor Show – már egyfajta bizonyíték.

Hogy tudod ezzel a sok feladattal, szerepkörrel összeegyeztetni a családi életedet?

Attila: Nehezen, ez az egyetlen gyengepontom sajnos, hogy nagyon kevés időm marad, főleg, most amikor a Duett is van. Emellett egy német filmet gyártunk édesapámmal, mert ugye élni is kell valamiből, úgyhogy így most nagyon kevés időm van a családomra, a héten például alig láttam a lányomat.

A Nagy Duett által újra bekerültél a „celebvilágba”, hogy érzed magad ebben a szerepben?

Attila: Voltam már ilyen helyzetben, csak akkor a rólam kialakult kép más volt. Az újságírók egészen óvatosan közeledtek mindig és mindenre fel voltak készülve, amikor leültek velem interjút készíteni, mert ugye ez hozzátartozott az imázsomhoz, de az a szerepkör is tetszett nekem. Most ez egy teljesen más helyzet, hiszen előadóként vagyok itt, a megítélésem a műsor kapcsán teljesen megváltozott, tehát most azt érzem, hogy az emberek mosolyognak rám, és nem az van, hogy összesúgnak a hátam mögött.

Közelítesz a negyvenéves korhoz. Mit jelent ez számodra?

Attila: Azt szokták mondani, hogy ez egyfajta félidő, bár meglepődnék rajta, ha nyolcvan évig élnék. Igazából nem gondolkodtam még ezen, nem jelent semmit, szép kerek szám.

Könyvet írtál, színészkedsz, énekelsz, producerként dolgoztál, melyik terület áll hozzád a legközelebb?

Attila: Leginkább a filmkészítés, és annak minden aspektusa. A Nagy Duettben például az éneklésnek és a táncolásnak van egyfajta köze a szerepléshez, tehát ezeket egy színésznek szerintem tudnia kell, és ezt most tanulom. Igazából a show-business áll hozzám a legközelebb, minden egyes elemével együtt. A tévézés már nem annyira tud lázba hozni, de a filmkészítés minden területe igen, legyen az kamera előtt vagy mögött.

Szabadidődben mi az, amit szívesen csinálsz?

Attila: Amerikai futball, család, barátok, filmnézés, és lovaglás.

Az amerikai foci iránti szenvedélyed honnan jött? Miért gondoltad, azt, hogy Magyarországra ezt be kellene vezetni?

Attila: Ennek nagyon önző oka van, méghozzá az, hogy a kedvenc sportom, amit Németországban, ifjúkoromban játszottam. Amerikában láttam meg először és rögtön beleszerettem. Egy teljesen egoista motiváció volt, hogy nincs itt az a sport, amit én szeretek, ezért hazahoztam. Tehát az elsődleges cél az volt, hogy legyen egy sport, amit űzök, és szeretek.

Zárásul áruld el nekünk, hogy mi a különbség a rögbi és az amerikai foci között?

Attila: Az egyik látványos különbség az, hogy az amerikai futballban van sisak és vállvédő, a rögbiben viszont nincsen. A másik szembetűnő dolog, hogy az amerikai futballos ütközés körülbelül nyolcszor olyan erősen történik meg, mint a rögbiben. Cserébe a rögbisek egy meccs alatt többször ütköznek egymással. Valamint, a rögbiben nem szabad előre passzolni, míg az amerikai futballban egyszer szabad.

Szöveg: CET