A színek harca - Egy ősi és gyönyörű indián tanmese, ami ráébreszt, mi a legfontosabb az életben

Számtalan legenda kering a szivárvány keletkezésével, jelentésével kapcsolatban; a görög és norvég mitológiában a földi és az égi világot kötötte össze, míg a Bibliában Isten ígéretét szimbolizálta. A mi kedvencünk mégis egy ősi indián mese, A színek harca. Bár a szerzője ismeretlen, örök tanítást fogalmaz meg, amire mindig, minden körülmények között emlékezni kell. Olvasd el!

A színek harca

Egyszer volt, hol nem volt, a világ színei egyszer csak elkezdtek civakodni. Mindegyik azt állította, ő a legjobb, a legfontosabb, a leghasznosabb, a kedvenc.

A zöld azt mondta: „Tiszta sor, hogy én állok az első helyen. Az élet és a remény színét képviselem, a fű, a fák és a levelek is az én árnyalataimban pompáznak. Nélkülem az összes állat meghalna. Nézzetek végig a vidéken, meglátjátok, hogy nekem van a legnagyobb szerepem.”

A kék közbevágott: „Te csak a Földről beszélsz, de vedd szemügyre az égboltot és a tengert. A víz az élet alapja, a felhőktől a mély tengerekig mindenhol szükség van rá. Az égbolt békét, derűt, teret biztosít; béke nélkül senki és semmi nem lenne.”

A sárga így szólt: „Ti mind olyan komolyak vagytok. Én vidámságot, boldogságot, nevetést hozok az embereknek. A Nap, a Hold, a csillagok – mindegyik sárga színben pompázik. Minden alkalommal, amikor ránézel egy napraforgóra, az egész világ elmosolyodik. Nélkülem nem lenne se móka, se kacagás.”

A narancs a saját nótáját fújta: „Én vagyok az erő és az egészség színe. Talán félelmetesnek tűnök, de az emberek igényeit szolgálom. Én szállítom a legfontosabb vitaminokat: gondoljatok csak a répára, a sütőtökre, a mangóra. Bár nem vagyok mindig jelen, ha napkeltekor és napnyugtakor feltűnök az égen, a szépségem olyan letaglózó, hogy mindenkinek elakad a szava.”

A piros nem bírta tovább, és kifakadt: „Én vagyok a vezetőtök. Én vagyok a vér – a vér pedig az élet! A düh és a bátorság, a szerelem és a szenvedély színe is belőlem jön, nélkülem olyan üres lenne az élet a Földön, mintha a Holdon élnék.”

A lila kihúzta magát, és így, teljes magasságában nagyon félelmetes volt: „Én vagyok az erő és az előkelőség színe. Királyok, vezetők, püspökök mindig engem választanak, hiszen a tekintélyt és a bölcsességet képviselem. Az emberek nem kérdeznek tőlem – hallgatnak és engedelmeskednek.”

Utolsónak az indigó szólalt meg, halkabban, mint a többek, de legalább olyan meggyőzően. „Gondoljatok rám. Én vagyok a csend színe. Nehezen veszel észre, de nélkülem minden sekélyes lenne. Én képviselem a gondolatokat, az alkonyatot és a mély vizet. Az egyensúly és a kontraszt miatt van szükség rám, az imádságért és a belső békéért.”

A harcot hatalmas vihar szakította meg, villámlott, dörgött az ég. A színek félősen összebújtak, mire az eső beszélni kezdett.

Mit mondott az eső? Kattints a következő oldalra!

Fotó: rustmouth.deviantart.com