Nevelési módszerek, melyek nem szerepelnek szülői kelléktárunkban
Hogyan kezeljem a saját félelmeimet?
Mindenkinek ismerős a helyzet: meghozzuk a döntést, örülünk, aztán pedig rettegni kezdünk. Velem is ez történt. Mi lesz abban a négy napban a kistesókkal, mi lesz a munkámmal? Már nem is beszélem olyan jól a nyelvet! Londont nem ismerem, hogy leszek így magabiztos, hogyan tudok a példámmal „tanítani”? Szóval hamar összegyűjtöttem annyi érvet, hogy a józan eszemre hallgatva azonnal lemondjam az utat.
Csakhogy ez nem előre mutató megoldás. Éppen ezért elkészítettem a problémafámat. Szétszedtem apró részekre a félelmeimmel, negatív érzéseimmel teli halmazt. Lassan tisztult a kép, láttam, mivel kell szembenéznem. Innen már nem volt nehéz átrendezni célfába a helyzetet.
Szisztematikusan készültem az útra, szinte alvás nélkül húztam le az utolsó pár napot, hogy minden itthoni feladatot el tudjak engedni, és Londonban csak a fiamra tudjak figyelni. Nagyon fontos - ha tehetjük-, a csak gyerekünkre szánt időnkbe, közös programokba ne vigyük bele a hétköznapi stresszeinket.
Az első komoly felnőtt szerep
Úgy értékeltem, ez az utazás a felnőtté válás következő lépcsőfoka. Londonban fiam lesz a túravezető. Én azért készítettem B tervet, de a „főnök” a fiam volt, aki az indulás előtti utolsó nap nézte meg a térképet, találta ki, hogyan jutunk a városba, gondolta át az első nap programját, és azt, mikor induljunk el a reptérre. Én ebbe sem szóltam bele, de a Liszt Ferenc reptérre késve érkeztünk, negyedóránk volt a kapu zárásáig.
"Hát akkor gyerünk Balu, vezess!" – adtam át a szerepet. Fiam teljesen kiakadt, hogy ne szórakozzak vele, amikor vészhelyzet van! Honnan tudná, hogy mit kell csinálni, hova kell menni! Ha lehet, ne így gyakoroltassam az önállóságot!
A repülőgépen átbeszéltük a kezdeti izgalmakat. Kerültem, az „én gondoltam, előre láttam, miért mire számítottál” kioktató, önbizalom romboló kifejezéseket.
Hagyni, hogy következetesen végigvihesse a feladatát
Londonban fiam aztán teljesen átvette az irányítást. Úgy látta, mivel minden „tök közel van”, érdemesebb gyalogolni, de azért minden második utcasarkon megálltunk térképet ellenőrizni. Én erőt vettem magamon, nem szóltam, nem irányítottam, döntéseiben támogattam, és ha kérdezett, elmondtam, mit gondolok. Mindeközben persze jókat beszélgettünk.
Tizenegykor azonban már nem bírtam az éhségtől leesett vércukrommal, és mivel abban állapodtunk meg, hogy ő kezeli a pénzt, így enni kértem. Nem hallotta meg. Ekkor határozottabban kértem. - Anya, te olyan vagy, mint egy gyerek! Mindig enned és pisilned kell. – rakott helyre, de azért kaptam egy fél croissant és egy fél kólát. A másik felét ő ette meg, a többi vásárolt finomságot pedig tartalékolta.
Újra róttuk London utcáit, de Balu csak hallgatott. Hagytam, vigye végig, amit szeretne, de azért óvatosan megkérdeztem, min gondolkozik. "Ez most nagyon sokba került. Tíz fontot fizettünk." Örömmel vettem tudomásul, fiam érzékeli a különbségeket és képes mérlegelni. Nem azt láttam meg a helyzetben, hogy nem kaptam enni és mit szórakozik velem, hanem igyekeztem megérteni döntései mozgatórugóját.
Fotók: huffingtonpost.com, roughguides.com
Oldalak
Hirdetés
