Megrázó fotókon a nők megdöbbentő sorsa

Stephanie Gengotti – 9 hónap (2010-2011)
Olasz-francia származású angol-francia tolmácsként végzett, majd fotóriporteri szakmát elvégző divatfotós fiatal leányanyák ihlették meg. A történet érdekességét az adja, hogy korábban a tizenéves várandósság abszolút elfogadott volt, azonban mostanra a felelőtlenség szimbólumává nőtte ki magát. Így gyakorta teszik ki magukat ítélkezésnek, akár családon belül is, hiába állítják; az anyává válás tervezett volt, így saját magukra vannak ítélve. Négy fiatal lányka állapotos napjait helyezi szemünk elé, akik büszkék, derűsek a skatulyázás, rejtőzködés, kirekesztettség ellenére. Örülnek annak, hogy életet adhatnak, még ha nincs is támaszuk. Inkább elismerést érdemelnek bátorságukért, mintsem bíráskodást, mert elkötelezetten állnak jövőjük elé, felelősségtudattal felvértezve, küldetéstudattal, ami a gyermek jólétének alapjainak tekinthető.

Szinopszis
Nápolyban az egyik legmagasabb a tizenéves anyák aránya Olaszországban. Egy olyan társadalomban viszont, ahol elutasítja ezt, csak saját magukra számíthatnak a jövőjüket illetően. Ezek a lányok ablakaik mögött csendben és rejtőzve, várakozással tekintenek életük újabb szakasza elé, mi pedig magunkban feltesszük a kérdést: vajon felelőtlenség-e tőlük mindez, vagy éppen bátorság.

Látni kell
Aki szociálisan érzékenynek titulálja magát, de talán nem is kell ez az öntudat, elegendő az, ha valaki érdeklődést mutat az emberi sorsok (és kiemelten a nőké) iránt, vagy a kulturális különbözőségek alakította helyzetek, annak ajánlom ezt a kiállítást. Arról nem beszélve, hogy a tárlatvezető készséggel adott feletetet kérdéseinkre, minden kíváncsiságunk igyekezett kielégíteni. A képekről nem beszélve, példátlan hatást gyakoroltak rám, valóban megidézte a témájának, szereplőinek helyzetét, lenyűgözést váltott ki, mert egy képnél is elidőztem, csakhogy minden egyes részletét megnézhessem, megérthessem. Kiváló, ahogyan a színekkel, fényekkel játszottak, ábrázolták az érzelmeket. Nagyon jól kiemelték a realitásuk lényegét. A szavak szükségtelennek bizonyultak, mindenki megértette – függetlenül attól, hogy más társadalomban élünk, így időnként nem tértünk napirendre – mit kell látnunk, mit kell megélniük, emberi mivoltuk miként módosul megalázottsággá. Egy szó, mint száz, mint mondják, esetemben meg végképp helytálló e kijelentés; kár szaporítani a szót, látni kell.