Megható gesztussal szorítottak Cipőért - Egy szombat esti buli megható pillanata

Egy kedves ismerősünk, Darabos Ivett írta ki nemrég Facebookra szombat estéjének megható történetét, amit az engedélyével ezúton közlünk le. Egyrészt mert az egész szerkesztőség teljes szívvel szorít Cipőnek alig várva a felépüléséről és gyógyulásáról szóló pozitív híreket, másrészt mert olyan felemelő és elgondolkoztató dolgokat fogalmazott meg benne, amelyek mindannyiunk számára tanulságul szolgálhatnak.

"Pár hónapja nem voltam sehol, így szombat este csatlakoztam egy bulis, (számomra) sörös éjszakára a barátokhoz, ismerősökhöz, mondván van annyi kérdés van a fejemben, amit nem ártana alkoholban oldani, hogy ez már nyomós érv egy kis kimozdulásra. A lényeg, hogy a kellemes táncolós estében volt egy momentum, ami nagyon megfogott.

Az ország nagy része értesült róla, hogy mindenki "Cipője" milyen helyzetben van. (Persze, tudom, hogy naponta vannak ilyen esetek, ahol nincs publicitás, de ettől tekintsünk el.) Hajnalban felhangzott a "Repül a bálna" című Republic-dal, amit ugye, mindenki ismer és kevesen vannak, akik nem énekelték már ezt néhány pohárka után... ;) A DJ pár másodpercre lehúzta a zenét, mielőtt ezt elindította és kérte, hogy szorítsunk együtt Cipőért.

Ami itt következett, az volt a lényeg: egyszerre merevedtek meg az emberek, még a vadul párzó párok is felnéztek, a kopasz srác is kileffentette nyelvét a szöszi torkából, a poharak megálltak a kezekben. Egy pillanatra mindenkiben látni lehetett a részvétet, néma csend volt néhány másodpercig... Valahol jó volt látni az embereken, hogy képesek együttérezni, sőt, az arcokon látható volt, kinek van a Republic felé bármilyen személyes kötődése.

Ez a zene! Eljut mindenkihez valamelyik dal, tekintve a hosszú munkásságot biztosan megfordult az életünkben, biztosan volt egy jó, vagy egy rossz pillanat, amihez köthetjük. Én már gyermekként is ugráltam a számaikra (Hobo, Beatrice, U2, Depeche Mode, Dire Straits, Edda mellett), köszönet a család zene iránti nyitottságának. Az ugrálási vágy a mai napig megmaradt, ha hallom őket. :)

Valahogy bennem is felkavarodott egy érzés. Cipő hangja ott volt a gyerekszobámban, a sulibulikon, később koncerteken és egy kamaszkori szerelem himnusza volt a "67-es út", ami mellesleg mamámhoz visz. Sok dalukat imádtam, és szeretem a mai napig, keresztapám pedig MINDEN számukat kívülről fújja... Ami nem kis memóriát igényel. :) Némelyik dal csupán bulis, némelyik mélyen elgondolkodtató, vagy épp a szöveg mutat rá egyes problémákra.

Talán ezért furcsa, hogy a hang, amit ismerni vélünk, most nem énekel, egy ország várja a fejleményeket és, ha nem is tölti ki a napjainkat, de eszünkbe jut Cipő és reméljük, hogy túléli, sőt, reméljük, hogy halljuk még az érces hangját...

Ez történt akkor, ott egy kis pubban, az emberek együttesen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, keresték egymás tekintetét, kérdés üvöltöttt a szemekből: "Ilyenkor mi van?". Megszólalt a zene és senki nem mozdult, kellett pár pillanat, hogy mindenkiben tiszta legyen: nem szégyen bulizni rá, énekelni, jól érezni magad. Sőt! Szerintem ez az egyik legnagyobb öröm és tisztelet, amit egy művésznek adhatsz akár ismered személyesen, akár nem, hogy a dalait ismered, szereted, énekeled, beengeded a lelkedbe, életedbe, örömödbe, bánatodba (bár az sem árt, ha kifizeted a lemezt és nem átmásolod). Néhány ember táncolni kezdett és lassan mindenki együtt üvöltötte: "AKI HÜLYE, AZ IS MARAD!" :) :) :) Az együttes öröm, éneklés hihetetlen energiákat szabadított fel, érezni lehetett a pozitív hullámot, amit az emberek árasztottak magukból.

Nem sírtunk, nevettünk, DE: most pár percig mi énekeltünk Cipőnek, nem ő nekünk... (Reméljük lesz ez még fordítva is, neki mégis csak jobban megy ez!)"