"A backstage-ben fotóztam, mikor előkapta a fegyverét" - Interjú Martin Wanda fotóssal

A békéscsabai születésű, Londonban élő fiatal magyar fotográfussal beszélgettünk énkeresésről, karrierépítésről és újrakezdésről, valamint azokról a filmbeillő sztorikról, amelyeket átélt az elmúlt években, miközben világsztárokat fotózott a legnagyobb divatmagazinoknak.

Kőkemény romantika

A Junior Prima díjas fotográfus, Martin Wanda már évek óta Londonban él, ő a Canon első magyar márkanagykövete, és ha éppen nem saját projektjein dolgozik, akkor szupermodelleket és olyan világsztárokat fotóz, mint Iggy Pop vagy éppen Zara Larsson. Divat-, koncert- és szociofotó kategóriában világszínvonalat képvisel, és még attól sem riad vissza, ha olyan balhés rockzenekarok öltözőjében kell fotóznia, mint az Eagles of Death Metal.

A külföldi karrierjét építő művész az ELTE és a MOME diplomáinak megszerzése után a London College of Fashion fotográfia szakát végezte el, majd kint is maradt, hogy az angol főváros adottságait kihasználva fejlessze szakmai tudását. Hamar felfedezte a londoni undergroundot, és csak úgy mint fotóművész édesapja, Martin Gábor, ő is szórakozó fiatalokat kezdett fotózni - ennek kapcsán magazinmegjelenésünk is volt, de tervezünk belőle kiállítást is. A zenei szubkultúrák és a portréfotózás mellett Wanda életében a divat is fontos szerepet tölt be: képeit olyan neves lapok közölték már, mint az i-D, Hunger, Wonderland, Dazed, Vogue Italia vagy éppen a Numero. A közelmúltban az a megtiszteltetés érte, hogy a London-Los Angeles székhelyű FOXES Magazine művészeti vezetője lett, valamint ő készítette el Mihalik Enikő fotóit Csalár Bence divatlexikonjának borítójára.

A témát mindig saját, összetéveszthetetlen vizuális világába helyezi: a lüktető és impulzív 21. századi életérzést a klasszikus olajfestmények romantikus hangulattal vegyíti. A megrendelések mellett időt szakít önmaga fejlesztésére, a kísérletezésre is, valamint mentorként segíti a fotográfiát tanulók fejlődését. A koronavírus-járvány okozta nehézségek azonban még az ő különleges tehetségével is elbántak, már hónapok óta itthon van. A fiatal művész azonban egyáltalán nem tétlenkedik: most itthon vállal fotós munkákat és első önálló kiállítását is megnyithatta szülővárosában, Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban.

Mennyire volt egyértelmű számodra, hogy művészeti pályán szeretnél tevékenykedni?

A családomban több alkotóművész is tevékenykedik. Édesapám fotóriporterként kezdte a karrierjét, később reklámfotósként dolgozott, mellette pedig saját művészeti projektjeiben lelt kiteljesedésre. Több fotóalbumot is kiadott. Apa testvére keramikus művész volt, a nagymamámnak a férje szobrász, a testvére, Sik Ferenc pedig Kossuth díjas rendező, a két bátyám grafikus lett. Felfoghatatlanul szerencsések vagyunk, amiért ilyen környezetben nevelkedhettünk. Nálunk a családi bográcsozásnál természetes volt, hogy szobrok vannak a kertben és festmények a falakon. Nem is tudtam volna elképzelni magam más pályán, pedig a családom szeretett volna eltántorítani a művészeti pályától. Édesapám mindig arra buzdított, válasszak valami financiálisan jól kiszámítható szakmát, legyek fogorvos, jogász vagy mérnök, de engem ez nem érdekelt. Eminens diák voltam, valószínűleg meg lettek volna hozzá a képességeim, de nem ezt az utat választottam.

A fotográfia is egyértelmű volt?

Az alkotóművészet mindenképp, de sokáig a festészettel is kacérkodtam. Ez a mai napig meghatároz engem a fotós munkáimban. Emlékszem, hogy Békéscsabáról Budapestre ingáztam minden hétvégén, mert elvégeztem a Képzőművészeti Egyetem felvételi előkészítőjét. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy én túl türelmetlen vagyok ehhez a műfajhoz. A festészet hosszadalmas és mindig befejezetlen érzésed van, hiszen bármikor javíthatsz, módosíthatsz az aktuális munkán. A fotóban pont azt szeretem, hogy olyan, mint az én személyiségem: dinamikus, ráadásul instant eredeményt hoz. Nem bánom, hogy nem lett belőlem festő, mert így megkíméltem magam egy zsákutcától, ha pedig a szabadidőm engedi - ami sajnos nem sok van - akkor még ma is szívesen nyúlok az ecsethez.

Hogyan születtek az első fotós munkáid?

Olyan 15-16 éves lehettem, amikor apától megkaptam az első fényképező gépemet. Én is úgy kezdtem, mint bárki más: csendéletekkel, pocsolyában tükröződő tárgyakkal és a virágról legördülő esőcseppel. Később rájöttem, hogy téma szintjén jobban mozgatnak az emberek, a portréfotózás. Annak ellenére, hogy apa lelkesen tanítgatott, nagyon nem volt önbizalmam ahhoz, hogy felkérjek valakit modellnek, így végül magamat kezdtem fotózni, önarcképeket készítettem. Idővel egyre jobban fejlődtek a fotóim, a közösségi média első hullámakor a myVip-profilomra pedig fel is töltöttem néhány képemet. Nagy sikerük volt, egyre több tinilány keresett meg Békéscsaba környékéről, hogy készítesek róluk fotókat. Nem apróztam el, a saját képi világomat konstruáltam meg a fotózásokon: gótikus és esküvői ruhába öltöztettem be a lányokat, felkerestük a környék legromantikusabb helyszíneit, kastélyromokat és parkokat. Mai szemmel már nem vagyok büszke azokra a fotókra, de az akkori szintem ezt tudta. Egy-egy ilyen fotózás jó alkalom volt arra, hogy gyakoroljam, hogyan kell instruálni egy modellt, hogyan hozzak létre egy kompozíciót, nem beszélve arról, hogy felfedeztem, megismertem a fényképezőgép és fényképezés technikáját.

Édesapád mennyire volt kritikus veled? Milyen volt közöttetek a párbeszéd, amikor már nemcsak apa-lánya, hanem két alkotó beszélgetett egymással?

Általánosságban elmondható apáról, hogy nem vállalja fel olyan nyíltan az érzelmeit, ennek ellenére ma már kimondott szavak nélkül is tisztában vagyok azzal, hogy büszke rám. Az elején nagyon féltett, mindig elmondta, hogy mennyire nehéz lesz pénzt keresni kezdő fotósként. Sokáig nem értette, miért nem választok más foglalkozást. Idővel belátta, hogy rengeteg energiát, időt és pénzt fektetek az álmomba és nem rettenek meg semmitől. Ha kellett, akkor olyan munkát is elvállaltam egyetemistaként, aminek köze nem volt a fotózáshoz. Bizonyítottam, hogy nagyon akarom ezt. Manapság már partnerként beszélgetünk, véleményezzük egymás munkáit, akár kritikusan is. Édesanyám nem művész, de ő már a kezdetektől bátorított, teljes mellszélességgel állt mögöttem, ez szintén nagyon sokat adott nekem.

Érettségi után - ezek szerint - egyértelmű volt, hogy MOME és fotográfia szak...

Egyértelmű volt, be is adtam a jelentkezésemet 18 évesen, de elsőre nem vettek fel. Végül az ELTE szabadbölcsész szakán kezdtem el tanulni, ahol filmtörténetet és elméletet, valamint esztétikát hallgattam. Nagyon sok érdekes embert ismertem itt meg, a rengeteg film pedig inspirálóan hatott rám és a vizuális kultúrámra. Időközben újrajelentkeztem és fel is vettek, végül párhuzamusan jártam a két egyetemre. Meglepő volt számomra, hogy míg az ELTE-n az eminenciám, törekvésem befogadókra lelt, a MOME egy teljesen más világ volt. A szabadelvű művészlelkek teljesen másképp értelmezték az egyetemi létet, mint én, és a tanárokat is meglepte, hogy minden órára készültem, időben leadtam a beadandóimat és tényleg érdekelt, amit tanítottak. Sokat tanultam ott a fotográfiáról, mint konceptuális művészetről, ráadásul Erasmus-programban is részt vehettem. Három hónapot töltöttem Londonban harmadévesként, de teljesen beleszerettem. Mikor visszajöttem Magyarországra a tanulmányi útról, lediplomáztam mindkét egyetemen, és legbelül azt éreztem, hogy London tartogat még számomra potenciált, tudtam, hogy vissza fogok térni. Jól sejtettem, felvettek a London College of Fashion divatfotográfia mesterszakára, hat évvel ezelőtt pedig úgy döntöttem, hogy tartósan kiköltözök.

Hány álmatlan éjszakába kerül, mire az ember megveti a lábát a szakmájában Londonban?

Olyan makacsul hittem abban, hogy fotósként leszek sikeres, hogy valójában nem voltak álmatlan éjszakáim. Persze az már önmagában meseszerűen hangzik, hogy valaki Békéscsabáról eljut Londonba, és ott épít fotós karriert. Szerintem nekem a vidéki származásom előny volt, mert már 18 éves koromban elköltöztem otthonról, a budapesti ismerőseim zöme pedig még mindig otthon lakik. Bár sokkszerű élménynek nem mondanám, az út egyáltalán nem volt egyszerű, de a szemem előtt lebegő cél minden megpróbáltatáson átsegített. A világ egyik legdrágább városában nem könnyű fenntartani az életet. Voltam én minden, a bolti eladótól kezdve a stúdió asszisztensig - ami talán jól hangzik, de a gyakorlatban annyit jelentett, hogy kávét főztem a híres fotósoknak és kitakarítottam utánuk. Nincs azzal semmi baj, hogy végig kell menni a szamárlétrán és meg kell küzdeni az álmunkért, mert a kitartásod megmutatja, hogy jó utat jársz-e. Több év volt, mire kiépítettem a kapcsolataimat, a stábomat, az új portfóliómat, megtaláltam a stabil bázisomat, a kinti otthonomat. Az életem más területein sok minden megkérdőjeleződött már, emberi kapcsolatok, a jövőm víziói, de a munkámat mindig szenvedélyesen űzöm és szeretem, bármi is történik.

Az önmagadba vetett hit és a kitartás ezek szerint elegendő ezen a pályán?

Szokták még mondani a tehetséget is, ami valóban rendkívül fontos, de ha szétnézünk a világban, akkor látjuk, hogy hány és hány tehetséges művész alkot. Még ez a három dolog sem elég önmagában, ha nem tudod magad jól menedzselni. Akármennyire mást gondolnak erről az emberek, ez jelenti a sikeresség 50 százalékát, hogy eladhatóvá teszed a szakmai tudásodat, önmagadat, mint brandet. Vannak ugyan ügynökök, nekem is van egy Párizsban, de valójában az a leghatékonyabb, ha saját magad ügynöke tudsz lenni. Kiküldeni az e-maileket, bemutatkozni a külföldi piacokon magazinoknak, divatházaknak, galériáknak. Egy gátlásosabb művésznek nagyon nehéz levetkőznie az ezzel kapcsolatos ellenérzéseit. Mindeközben aktívnak kell lenni a közösségi médiában, folyamatosan posztolni kell - ezek számomra is nehézséget jelentettek eleinte, de a cél érdekében bele lehet jönni.

Hogy éltél a Covid előtti időkben Londonban?

Eleinte sokáig dolgoztam ingyen, befektetési alapon, hogy megismerjék a nevemet. Sokáig küzdöttem pénztelenséggel, volt, mikor még a bérelt szobámon is mással osztoztam, mert annyira drága volt minden. Több helyen is éltem, akár nyolc másik magyarral egy olyan lakásban, ahol csak egy fürdőszoba volt. Borzasztóan nyomasztó körülményeket teremtett. Nagy támaszom volt Erdei Gergely divattervező, akivel együtt vészeltük át ezt az időszakot. Sokszor éltünk együtt olyan emberekkel, akiknek teljesen más volt az időbeosztása, mint nekünk. Nagy volt a szakadék közöttünk amiatt is, hogy ők zömmel képzetlen fizikai munkások vagy vendéglátósok voltak, akik jobb fizetés reményében érkeztek a városba, míg mi a művészeti álmainkat kergettük. Voltak depresszívebb napok, amikor úgy éreztem, hogy nem itt kéne tartanom, hogy közel 30 évesen még mindig osztozkodom a szobámon és nincs semmi intimszférám. Ez megviseli az embert és elgondolkodtatja, hogy megéri-e ez a sok lemondás. Én biztos vagyok abban, hogy a karrierem szempontjából fontos, hogy ott legyek. Most éppen az egyik jó barátommal, Kis-Juhász Fábián divattervezővel bérlünk egy kis lakást. Egy olyan londoni idős úrnál lakunk, aki már hosszú évek óta egyedül él, viszont imádja a fiatalokat, szereti a jövés-menést, ezért mindig kiadja az üres szobáit. Elképesztően bohém figura, imádunk nála lakni.

Visszakanyarodva a munkához: vannak szocio- és koncertfotóid, portréid, de a leghíresebbek talán a divat anyagaid. Egy olyan opportunista világban, mint a divatipar, hogyan próbálod érvényesíteni a művészeti törekvéseid, látásmódodat?

A divatanyagokban azt szeretem, hogy az egész kreatív kontroll az én kezemben van. Valóra válthatom a saját víziómat, ami nem abból áll, hogy szép arcú lányok szép ruhában, szép környezetben pózolnak - ez engem önmagában nem mozgat, mint művészt. Kiválaszthatom a csapatot, akik asszisztálnak a fotózáshoz, valamint a modelleket, akikkel kölcsönösen inspirálhatjuk egymást. Meghatározhatom lazán, hogy milyen hangulatot közvetítsen, de akár szigorúbban is, hogy pontos utasítást adok a mimika szintjén. Dolgoztam már olyan világhírű divatlapoknak, mint az i-D, Hunger, Wonderland, Dazed, Vogue Italia vagy éppen a Numero, exkluzív anyagokat fotóztam többek között a Diornak, Burberrynek, Marc Jacobsnak vagy éppen Louis Vuittonnak. De már olyan nagy lemezkiadó cégeknek is fotóztam, mint a Sony Music vagy az Atlantic Records. Túl azon, hogy divatanyagokat fotózok, egyre inkább elmozdulok a portrék felé is. Nagyon szeretek zenészeket, táncosokat megörökíteni, mert ott nincs meg az említett kontroll. Az ilyen munkáknál inkább megfigyelőként vagyok jelen, ugyanis az atmoszférát itt már nem kell konstruálni a fotóalany köré. Az ő karakterét kell jól megfognom és a személyiségét visszatükröznöm egy kimerevített pillanatban. Ez egy másfajta hozzáállást igényel tőlem, amit nagyon élvezek.

Ha nem egyfajta egyetemes szépségideál, akkor mi inspirál téged?

Kettéválasztanám, mert ennek két része van: az egyik, hogy mi inspirál vizuálisan, a másik, hogy mi az, ami téma szintjén megmozgat. A vizualitás tekintetében számomra London tökéletes alkotóközeg. Már tinédzserkorom óta rajongok a 19. századért, a romantikus regényekért és a festészetért. Különösen a Preraffaelita Testvériség munkássága érintett meg, ami egy olyan különleges művészeti csoport, amit három angol művész alapított még 1848-ban. Az ő stílusuk az akkori kor irányadó, historizáló, romantikus festészetével szemben avantgárdnak, rebellisnek számított - most már nyilván nem tekinthető annak, amit alkottak, de az ő képi világuk, az a sajátságos atmoszféra, amit próbálok megörökíteni. Nagyon szimpatikus számomra a gondolat, hogy fordítsunk hátat a valóságnak és meneküljünk el új világok felé. Ezenfelül ami meghatározza az ízlésemet a 20. századi zenei szubkultúrák, a punk és a rock'n'roll. Látszólag ez két teljesen különböző világ, de az attitűd közös: dekadencia, lázadás, kiszakadás. Vizuálisan engem ez érdekel. Még egy divatanyagba is bele lehet fűzni ezt a fajta életérzést, szubtilisen, a megrendelő elvárásait szemelőtt tartva. A divatfotók egyébként azért jók, mert több emberhez eljutnak, mint egy kiállítótérben elhelyezett művészeti fotográfia.

Téma tekintetében az ifjúsági kultúrák, szubkultúrák, ellenkultúrák érdekelnek - a valahova tartozás közösségi élménye és a valahonnan elszakadás vágya. Volt ennek kapcsán egy közös kiállításunk édesapámmal. Mostanában fedezte fel újra a régi fotóarchivumát és feltűnt, hogy hihetetlenül hasonlóak a képeink, amik az éjszakai életet, bulizó fiatalokat mutatja be. Leszámítva olyan apróságokat, hogy apa képén a DJ pult mögött lóg Lenin portréja, az én képeimen pedig ott van egy okostelefon az asztalon. Ugyanakkor mivel én is, ahogyan ő, egy fekete-fehér, 35 milliméteres fényképezővel fotóztam, ugyanolyan benyomást keltenek. A fiatalok és a szubkultúrák mellett a társadalmi nemek, identitáskeresés különböző aspektusai is nagyon érdekelnek - és persze, mint minden embert és alkotót, a szerelem és a szexualitás.

Hogyan képzeljük el egy átlagos munkanapodat?

Szabadúszó vagyok, így én osztom be az időmet és a munkámat. Nehezen adom ki a kezemből a munkát, én csinálok mindent onnantól kezdve, hogy kezelem a kapcsolatfelvételt és tartást a megrendelővel, egészen addig, hogy utómunkázom a képeket. Egy fix munkám van, a londoni és Los Angeles-i székhelyű Foxes magazin művészeti vezetője vagyok, de ez egy teljesen független lap, amit az alkotók maguk finanszíroznak, ez egy szerelemprojekt. A magazin évente kétszer jön ki, akkor van csak vele elfoglaltságom. Előfordul, hogy egyik fotózásról rohanok a másikra, de ez a ritkább. Bármennyire is kiábrándítóan hangzik, a munkám túlnyomó része a számítógép előtt történik, adminisztrációval, kiajánlásokkal vagy utómunkával.

Milyen érzés a legnagyobb kulturális ikonokat fényképezni?

Mindig nagyon vágytam arra, hogy azok a hírességek, akiknek a zenéit hallgattam vagy az írásait olvastam, egy napon ott legyenek majd a kamerám előtt. Van, hogy megrendelés kapcsán adódik egy ilyen siker, van, hogy én magam keresem az alkalmat, hogy lefotózzam az adott személyt. Zara Larssonról és Tom Walkerről megrendelésre készítettem a lemezkiadónak promóciós fotókat. Iggy Popot koncerten, Patti Smith-t - aki amellett, hogy zenél és ír, a leginspirálóbb hősömnek tartom - szintén egy rendezvényen fotózhattam. De volt szerencsém fotózni még egy olyan nagy lázadót, mint Sergei Polunin balett-táncos, zenészeket és zenekarokat, mint Sean Lennon vagy a The Horrors és az Eagles of Death Metal.

Utóbbi azért is emlékezetes számomra, mert Kaliforniában, egy Desert Daze nevű fesztivál backstage-ében fotózhattam őket, ahol a korábban fixált öt perc helyett végül hosszabb időt tölthettem el a zenekarral. Egy darabig kívülállóként szemlélődve fotóztam őket, majd egyszer a semmiből az énekes, Jesse Hughes nekem szegezte a kérdést, hogy akarom-e látni a pisztolyát. Ez a kérdés angolul valami egészen másra is utalhat, nem tudtam, mi erre a jó válasz, ezért zavaromban rávágtam, hogy igen. Eltűnt az öltözőjében, s mikor visszajött, egy valódi fegyvert tartott a kezében, majd a szemem láttára kezdte el megtölteni. Egyáltalán nem zavartatta magát, élvezte, hogy fotóztam. Közben végig hozzám beszélt, és felidézte azt a tragikus éjszakát, amikor 2015-ben iszlamista merénylők dúlták fel a párizsi koncertjüket a Bataclan nevű szórakozóhelyen.

Még mindig elképesztően felzaklatta a dolog, ami érthető, hiszen több száz rajongója meghalt, megsérült a terrortámadásban. A fegyverére nézve azt mondta, ha aznap ez nála lett volna, akkor megpróbálta volna megakadályozni a tragédiát. Nagyon furcsa élmény volt hallgatni a kitárulkozását, nem is nagyon tudtam mit reagálni, csak kattogtattam a fényképezőmet. Valamiért mégis szimpatikus lehettem neki, mert a fotózás végén odahívta a menedzserüket, és megkérte, hogy kizárólag nekem adjanak engedélyt az esti koncert fotózására.

Hangsúlyoztad, hogy a jövődet a portréfotókban látod. Kik azok a személyek, akik karakterükkel annyira megragadtak, hogy szívesen fotóznád őket?

A Covid-helyzet miatt kicsit átalakult az én életem is. A karantén időszakát Londonban töltöttem, ez lehetőséget adott arra, hogy újra a saját konceptuális fotó-projektjeimmel foglalkozzak, amiből egy önarckép-sorozat is született. Két hónapja jöttem haza, és lehet hogy maradok kicsit tovább, mint eredetileg terveztem. Rengeteg szuper projekten dolgozom itthon is, a nyáron például fotóztam Mihalik Enikőt egy kortárs, magyar divatkönyv borítójára, amire a szerző, Csalár Bence divatújságíró kért fel. Számos más munka is kilátásban van, mert sokan örülnek, hogy újra itthon vagyok és dolgozhatunk együtt. Végre volt időm kigondolni a saját kiállításom részleteit is, első ízben a szülővárosomban, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban került bemutatásra, a megnyitót pedig a 30Y frontembere, Beck Zoli prezentálta. Terveim szerint továbbviszem Budapestre is az anyagot, hogy ott is megtekinthesse az irántam érdeklődő közönség Az ártatlanság és a tapasztalás dalait.

A kérdésre is válaszolva, őszintén szólva az én álomlistámon egy triumvirátus szerepel: Nick Cave, Iggy Pop és Patti Smith, nem pedig divatmárkák. Ha kívánhatnék fotóalanyt, akkor őket nagyon szívesen fotóznám portréfotózás keretében.

A világon egyedülálló állatszobrairól ismert képzőművész munkáinak most a gyönyörű Várkert Bazár fog otthont adni.

Leadfotó és fotók: Martin Wanda engedélyével

Oldalak

Szólj hozzá Te is!