"A halloween márpedig nem mese" - Interjú egy magyar boszorkánnyal

A bibircsókos, vasorrú bába Hollywood teremtménye, de a magyar néprajzot fellapozva megtudhatjuk, hogyan éltek és mit csináltak valójában a hazai boszorkák. Egy ismeretlen, misztikus világba kalauzolt el minket Magyarország egyetlen boszorkánymúzeumának vezetője, Anita, a Holdboszorkány.

Színjáték vagy valóság?

A megmagyarázhatatlan jelenségeket az emberiség már ősidők óta szeretné valamilyen ok-okozati összefüggés mentén logikussá tenni. A természeti csapások, rejtélyes halálesetek és a paranormális jelenségek még ma is lázban tartják a világot, a tudományok pedig hiába fejlődnek folyamatosan, sokak számára a természetfeletti erők létezése jelenti az egyetlen megoldást. Egyre nagyobb teret nyer magának az ezotéria is. Az időérzékelésünk egyre gyorsabb és kiszámíthatatlanabb, ezért némileg érthető, hogy sokan keresnek fel jósnőket és tisztánlátókat annak érdekében, hogy iránymutatást adjnak a jövőjükkel kapcsolatban. Hogy mi az igazság és mi szemfényvesztés a mágia világából, mindenki egyénileg eldöntheti, de egy biztos: évszázadok óta jelen van a világ összes kultúrájában. Ha azt gondoltad volna, hogy Magyarországnak nincs meg a maga okkultista történelme, akkor nagyobbat nem is tévedhettél volna.

A Magyar néprajzi lexikonban számtalan csodás történetről és varázserővel bíró személyről olvashatunk - emlékeztetett Anita, a Holdboszorkány, a Boszorkánymúzeum és Boszorkánybazár tulajdonosa. A szentesi születésű boszorkány családi örökségét is gondozza azáltal, hogy nem hagyja veszni a magyar néprajz vonatkozó feljegyzéseit. Dédapja híres, délvidéki sámán volt, édesanyja és nagyanyja pedig kártyavetéssel foglalkoztak, valamint jó ismerői voltak a gyógyításra alkalmas füveknek és más természetadta kincseknek. Az interjúban családja múltjáról, saját tapasztalatiról és a magyar, valamint a nemzetközi boszorkányság történelmi hagyományairól mesélt, Budapest egyik leghátborzongatóbb kiállítását bemutatva.

Mikor kerültél először kapcsolatba a mágiával?

Az első ehhez kapcsolódó emlékeim 3-4 éves korom környékéről valóak, amikor a szegvári rémtörténeteket mesélték a családban. Ekkor hallottam először boszorkányokról és szellemidézésről, valamint a nagyszüleimről, dédszüleimről, akiknek szintén közük volt ehhez a világhoz. Már akkoriban kérdezgettem édesanyámat a témában, de nem igazán akart róla beszélni. Én azonban hajthatatlan voltam, erőltettem és végül rávette magát, hogy megtanítson kártyát vetni. Olyan tízéves koromban kezdett el tanítgatni. Nagyon tehetséges kártyajós volt, de úgy járt, mint oly sokan, akik ebbe belevágnak: nem akarta elmondani, ha valakinek az életében valami rosszat látott, így inkább abbahagyta. Szentesen nőttem fel, az Alföld közepén, a környékünkön sok csodabogár élt. Egy szomszédunk, Juliska néni szintén foglalkozott ilyesmivel, ő azért akarta befejezni, mert minden nap azt vetette ki a kártyából, hogy meg fog halni a férje. Egy nap annyira felmérgelte magát, hogy fogta, beledobta a tűzbe a kártyát. Másnap meghalt a néni férje. Nagyon él az emlékeimben a dédapám halála is. A dédanyám egyedül maradt a házukban és minden éjjel csoszogást hallott az ajtó és az ablak között. Az egész család tanakodott, hogy vajon miért ragadhatott közöttük a dédapám szelleme, végül rájöttek, hogy azért megy a vitrinhez minden éjjel, mert ott van a kedvenc ezüstkanala, amivel a kávéját keverte. Kivitték a sírjához, leszúrták a földbe, a csoszogás pedig azzal meg is szűnt. Ilyen és ehhez hasonló dolgok történtek körülöttem, amik olyan erővel hatottak rám, hogy egyre kíváncsibb lettem.

A bemutatkozásodkor említetted, hogy a dédapád táltos volt. Róla milyen emlékeket őrzöl még?

Szerencsére nemcsak én, hanem a magyar legendárium is megemlékezik róla. A mai Szerbia területén élt, de akkoriban még az a terület is Magyarországhoz tartozott. A leghíresebb hozzá kapcsolódó történet az volt, hogy egyszer összecsapott egy másik táltossal a település feletti területi jog miatt. Kívülről ez úgy nézett ki, hogy a település határában megjelent egy nagy fekete felhő, amitől megijedtek a falu lakói, hiszen egy nagy vihar letarolhatta az egész évi termést. Az avatottabbak tudták, hogy ez egy másik táltos műve lehet, így szóltak a dédapámnak, aki el is tűnt utána egy fertályórára. A felhő aztán eltűnt, a dédapám pedig megtépázva került elő. Később ugyanezt a történetet egy néprajzi gyűjtésem során megtaláltam, amelyben meg is magyarázták, mi történt olyankor, mikor a két táltos összecsapott. A legenda szerint minden táltosnak volt egy saját sárkánya, amelynek a hátára ülve megvívtak egymással a fellegekben, hogy új területeket tudjanak a hatalmuk alá vonni. Sokat kutattam, hogy honnan jöhettek át a táltosok a magyar hiedelemvilágba, és azt találtam, hogy ugyanaz a sámánisztikus kultúra jellemző ránk, mint ami Ázsia középső térségéből ered. Annyi különbséggel, hogy nálunk vannak kitételek arra vonatkozóan, hogy ki gyakorolhatja ezt a tevékenységet. A nők például nem lehetett táltosok. A különböző népi gyógyítók belőlük alakultak, a javasok, vajákosok, füvesek, bábák, nyomók, kenők, látók és ki tudja, még hányféle mesterség volt a múltban, ami a táltos egy-egy feladatkörét valósította meg. Nagyon érdekesek ezek a népi történetek, függetlenül attól, hogy ki-ki mennyit tud ezekből valóságként elfogadni. A magyar néprajzban sok ilyen történet volt, de hiába gyűjtötték össze, a politikai érdekek mindig átformálták vagy megsemmisítették ezt a tudást. A vallást lehetetlenség lenne kiirtani az emberekből, de a néprajzot el lehet fojtani olyan mértékben, hogy az emberek ne tudják meghatározni a múltjukat. Gondoljunk csak arra, hány féle eredet-története van a magyarságnak is.

A boszorkányság társadalmi megítélése még ma is nagyon megosztó. Mikor határoztad el azt magadban, hogy annak ellenére is szeretnél ezzel foglalkozni, hogy lehet, bolondnak tartanak majd miatta?

Volt egy elképzelésem arról gyerekként, hogy orvos leszek. Nagyon munkálkodott bennem már kis koromban is, hogy segíteni szeretnék az embereknek. Kipróbáltam magam az egészségügyben, dolgoztam sürgősségi osztályon, de hamar kiderült, hogy a vér és a nyílt sebek látványát nem igazán viselem túl jól. Ezen a ponton szeretnék is kiábrándítani mindenkit, aki azt hiszi, hogy a boszorkány állatokat áldoz és feltrancsíroz, mert ez sem jellemző, rám pedig biztosan nem. Miután felismertem, hogy én nem vagyok alkalmas erre a pályára, a pszichológia felé fordultam, ott viszont azt tapasztaltam, hogy egy minden problémára sémákat tanítanak be, egyáltalán nem egyéni szinten működik a gyógyítás. Így kötöttem ki végül a természetgyógyászatnál, amelyben találkozott a személyes érdeklődésem és sokkal holisztikusabban közelítette meg a gyógyítást, mint a két másik tudományág.

A múzeumban sok olyan autentikus, mágikus tárgy van, amely a magyar monda- és hiedelemvilágból származik. Felismerik ezeket a látogatók, tudják, hogy ezek mire valók?

Nagyon változatos tudású és érdeklődésű emberek térnek be ide, a hattól a százhat évesig. Sok idős látogató van, előfordul, hogy egy egész nyugdíjasklub bejelentkezik. Az ő elismerésük nagyon sokat jelent számomra, hiszen ha számukra tudok valami újdonság erejével bíró dolgot mesélni, akkor annál nagyobb dicsőség nem kell. Vannak külföldiek is, múltkor például az Evanescence koncert előtt jelentkezett be egy osztrák fiatalokból álló csoport. A tárlatban a magyar vonatkozású eszközök a legnépszerűbbek. Megtalálható közöttük a rontó bábu, ami egy ágacskákból álló, baba alakra összecsavart rongydarab a népi gyógyászat egyik közismert segédeszköze volt. Hasonlít a vudubabára, de ezt legfőképp fehér mágiára, gyógyításra használták az eleink. Mellette van a gatyamadzag, amire csomót kötöttek, majd kioldották, ezáltal pedig görcsöt tudtak oldani a segítségével. A tudós pásztor és a tudós kocsis eszköztára szintén helyet kapott. Ők mind a fehér mágiát képviselték, természetfeletti erejükkel nemcsak saját jószágukat védték meg, hanem mindig igyekezetek másokon is segíteni és a rontásokat elhárítani.

A legtöbb gyerek fél az ismeretlen és kiszámíthatatlan dolgoktól. Neked mindig egyértelmű volt, hogy veszélytelen számodra, ha beleártod magadat ebbe a világba?

Soha nem éreztem azt a fajta félelemet, amit a legtöbb ember átél ezzel kapcsolatban. Mindig kíváncsi voltam, tudni akartam, mi ez és honnan jön, mi ennek a megfogható része, mi az, amit érzékelhetek belőle. Később már az érdekelt, hogy ezek az erők és gyakorlatok mire használhatóak, mennyire lehet ezzel másoknak segíteni. Olyan vagyok, mint a macska, sokkal erősebb bennem a kíváncsiság, mint a félelemérzet. Inkább odamegyek és kockáztatok, de nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megismerjem, még akkor sem, ha bajba kerülhetek.

Ez egy újabb párhuzam, ami megerősítheti azt a sztereotípiát, hogy a boszorkányokat a macskákkal társítjuk.

Nagyon régi története van annak, hogy a macska honnan jött a boszorkány mellé. Minden sztereotípia, ami a nyugati világban elterjedt a boszorkányságról az vegyesen a kelta és amerikai történetekből tevődik össze. Az éjszakában seprűn repülő, összegyülő, tűz körül járkáló boszorka-képzet a kelta hagyományban terjedt el, de a gyökere Görögországból származik. A tipikus vasorrú, kalapos, bibírocsókos boszorkány pedig a 30-as években terjedt el az Óz, a csodák csodája című film kapcsán. Ez Hollywood boszorkánya, a valóságban egy boszorkány sem viselt soha kalapot. A macska jelenléte ebben a világban viszont szintén kelta gyökerű hagyomány, ami samhain ünnepéhez kapcsolódik. A kelta nyelvekben ez a november hónap elnevezése, ez volt az egyik legjelentősebb ünnepük, amely október 31-én sötétedéskor kezdődött és november 1-jén ért véget. Ez a dátum a mi kultúrkörünkben a mindenszentek napját megelőző este, ma sokan csak halloweenként ismerik. Ez nemcsak a keltáknak, hanem a boszorkányoknak is az éves, utolsó ünnepük, ugyanis egy neopogány vallás, a wicca is átörökítette. A kelták ekkor végezték az utolsó betakarítást az első tartós fagyok előtt, megtöltötték a terményekkel a házaikat, a maradékot pedig egy két-három napig tartó, féktelen tivornya keretében felemésztették. Előfordult, hogy olyan sok nyersanyag összegyűlt, hogy a portáról kiszorultak az állatok. A haszonállatokat levágták és feldolgozták, a házkörüli állatokat pedig kicsapták a téli hidegbe. A macskák rendszerint így jártak.

A kelták éppen ezért rettentően tartottak a macskák szellemétől, amelyeket a hitük szerint a samhain ünnepén a Nap Istenség megidézhetett, hogy kísértsék azokat, akik rosszul bántak velük. Ezért tapadt meg az angolszász kultúrában az a hagyomány, hogy az emberek jelmezt öltenek október 31-én, hogy elüldözzék a rosszakaró, természetfeletti erőket. Az egyházi gondolkodásba is beépült ez. A macska üldözött, irtanivaló állat lett, ami a gonoszt testesítette meg az állatok között. Csak akkor kapta vissza a becsületét ez a szerencsétlen állat a kereszténységben, amikor a Vatikánban rágcsálóinvázió pusztított és a macskák visszatelepítésével megmenekült az állam. Az egyiptomi kultúrában pontosan ezért tisztelték őket istenségként. Ahány kor, ahány kultúra, annyiféle szerepet tölthet be egy macska a társadalomban. A sztereotípiát én is jól megerősítem, nekem is van egy cicám.

Úgy határozod meg önmagad, mint Holdboszorkány. Ez mit jelent pontosan? Honnan kapják a boszorkányok a nevüket?

Már a középkor óta úgy tartják, hogy a boszorkányoknak van egy beavatási szertartásuk, amikor kapnak egy nevet az ördögtől. A neopogányságban ezt névadó ünnepségnek nevezik, ahol minden boszorkány maga választ egy olyan különleges boszorka-nevet, amellyel azonosulni tud. A hold nagyon fontos számomra, mert az egész "szakma" erre épül. A hold energiája és ciklikussága a természeti folyamatokat merőben meghatározza. A kártyában egy szeszélyes lap, zavaros és homályos, de szimbolizálja a nőiességet és a mágiát. A holdistennők, Diana és Hekaté a görög mitológiában is megjelennek, akik az első boszorkányokat testesítették meg. Az én saját asztrológiai térképemben van egy Skorpió holdam, ami eléggé meghatározta azt, hogy ezt a nevet vegyem fel. Ha telihold van, akkor én nem sokat alszom, de nincs rám rossz hatással, csupán sokkal éberebb vagyok.

Kristálygömb, szellemtábla, varázspálca. A macskán kívül megannyi élettelen tárgyat is társítunk a boszorkánysággal. Melyek ezek közül azok, amiket valóban használsz és mi az, ami valójában csak "show elem", de nincs funkciója?

A gyakorlatban viszonylag kevés dolgot használok, mert nem a látvány, hanem a haszonsság a lényeg. Egy igazi boszorkány a természetből veszi az eszközeit. Nincs szükség feltétlenül oltárra, kehelyre, törre meg varázspálcára. A valóságban minden sokkal puritánabb, kevésbé teátrális, mint a képzeletünkben. Én ezt a képességet elsősorban gyógyításra használom, így nekem is számtalan gyógynövényem van, amelyeket magam gyűjtök össze. A különböző főzetek, teák, paszták, szappanok elkészítéséhez pedig mozsarat és üstöt használok. Nem szeretném lerobolni azt a misztikus képet, ami az emberek fejében kialakult arról, milyen egy boszorkány, de nálunk, Magyarországon kevésbé volt jellemző a fekete mágia és a hókuszpókusz. A gyógyítás, a fehér mágia gyakorlatai viszont generációról generációra öröklődtek. De nekem is van egy-két olyan eszközöm, például táltos dobom, amely rontáshárítóként szolgált, vagy éppen lidércfogóm, ami hasonló fukciót lát el, mint az indián eredetű álomcsapdák. Ez egy vesszőből készült kosárszerűség, amely az ágy mellé helyezve a lidérc által hozott rossz álmokat összegyűjti. Ha pedig valakinek nem fizikai, hanem lelkieredetű panasza van, akkor a kártyával igyekszem segíteni és feltárni általa olyan dolgokat, amelyek megkönnyíthetik az illető életének vezetését. Számomra ezek a legfontosabb eszközök, meg persze a különböző írásos feljegyzések, könyvek, amelyek által egy nagyon sokszínű kép rajzolódik ki arról, hogyan jelenik meg a mágia a világban.

Sokszor fordulnak jósnőhöz, látóhoz vagy boszorkányhoz olyanok, akik elveszítettek valakit. A te eszköztáradban is megtalálható a szellemtábla, amiről azt tartják, hogy egy kommunikációs felülelet, amellyel kapcsolatba léphetünk a túlvilággal. Ebben mennyi igazság van?

Sok mendemonda és félelmetes história kapcsolódik az Ouija-táblához. Ez a tárgy is az angolszász kultúrkörből való. Olyan 40-50 centi átmérőjű, kör vagy ritkábban négyszög alakú tábla, amelyen körívben helyezkednek el az abc betűi, a számok egytől tízig, az “igen” és a “nem” szó, valamint egy elköszönés. Kérdéseket tehetünk fel és egy kis jelzőeszköz segítségével kirajzolódik a válasz a betűkből. Azt gondolom, hogy itt elsősorban energiamozgások történnek. Az, hogy ki, milyen energiához kapcsolódik, pontosan meg fog látszódni a tábla használatakor. Az én véleményem az, hogy a szellemek nem képesek materializálódni, energiakapcsolódások vannak, amelyeket nem mindenki egyformán érzékel. Ha valahol megsérül ez az energetikai háló, akkor történik valami gubanc. Én magam is végzek spiritiszta szeánszokat, de mindig elmondom előtte a résztvevőknek, hogy a lelki kondíciónk elsősorban saját magunkon múlik. Nem a rossz szellemek, a démonok és az átkok okozzák a frusztrációnkat, hanem a hibás problémamegoldási stratégiáink. A dolog másik oldala a kíváncsiság. Régebben nem ért annyi inger bennünket, mint manapság, így nagyobb keletje volt a szellemidézésnek, asztaltáncoltatásnak. Vannak azonban, akik még ma is érdeklődnek a téma iránt. Ha valaki szeretne részt venni egy ilyen foglalkozáson, annak alaposan a zsebe mélyére kell nyúlnia, mert akik azt állítják magukról, hogy kapcsolatba tudnak lépni a túlvilággal, nem dolgoznak olcsón.

Mit lehet tudni a magyar boszorkány szubkultúrától? Valódi közösséget alkottok, vannak találkozási pontok?

Én magam eléggé ambivalens vagyok ebben. Nekem nincs szükségem arra, hogy egy közösségben gyakoroljam azt, amire feltettem az életemet. Szerintem ez egy magányos műfaj. Léteznek a világ számos pontján boszorkánytalálkozók és egyéb rendezvények, 2011-ig pedig még Magyar Boszorkányszövetség is működött. Sosem voltam semmilyen közösségnek a tagja, a múzeumot és a kapcsolódó workshopokat sem másokkal csinálom, hanem egymagam. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok másokról. Vannak itthon is neopogány közösségek, akik vallásszerűen gyakorolják a boszorkányságot, valamint sok érdeklődő, avatott és avatatlan fordul hozzám, aki szeretne jobban elmélyedni ebben a világban. Van egy-két tanítványom, néhány szakmabeli is megkeres, de alapvetően eléggé kilógok a sorból azzal, hogy magányos farkas vagyok. Még a közegemben is kívülálló vagyok. A szaténköpenyes, fejdíszes kuruzslással engem nem lehet bevonzani. Évente egyszer azért én is rászánom magam, hogy tartsunk egy találkozót, tavaly volt egy boszorkányfesztivál a Kispesti Vigadóban, amelyet én szerveztem, de nincsenek bennem közösségalapító vagy vezetői ambíciók. Szeretném, ha az emberek a boszorkányságra nem úgy gondolnának, mint "ördögtől való" dologra, és ha ez a kultúra, valamint a magyar vonatkozású történelmi múltja fennmaradna. Ehhez pedig a múzeumi munkát szeretném folytatni a jövőben is.

Egy tinédzserkori olvasmánya indította el a régészeti pályán a fiatal magyar nőt, aki a gízai piramisok lábánál, Irak veszélyes zónáiban és Szudán háború sújtotta, elszigetelt településein kutatta az emberiség múltját. A romantikus vágyálomból valóság lett, mára ő Magyarország egyik messzehírű utazó régésze, aki nemcsak beszél róla, hanem teljes lényével sugározza, mi az a női erő. Interjú.

Leadfotó és fotók: Femcafe.hu / Lakatos Melinda

Oldalak

Szólj hozzá Te is!