"A legtöbb ember úgy bántja a kutyáját, hogy meg van róla győződve, jót tesz" - Interjú Tóth Katinka biológussal
A kutya az ember legjobb barátja - hallottuk mindannyian számtalanszor, ám abba talán még bele sem gondoltunk, milyen barátság mégis az, ahol alá- és fölérendelt viszonyban vagyunk egymással. Márpedig általában így tekintünk kutya és "gazdája" kapcsolatára, erre pedig még sokszor a szakértők is ráerősítenek. Nem így Tóth Katinka biológus, kutyaviselkedés kutató, kutyaiskola-alapító, akinek célja, hogy megreformálja azt, ahogy Magyarországon a kutyatartásról gondolkodunk, ehhez pedig mindig a legnaprakészebb tudományos eredményekre támaszkodik. A Femcafe hasábjain induló új blogjának, a DogBlognak kapcsán beszélgettünk vele.
Amikor szóba került közöttünk, hogy szívesen indítanál a Femcafe.hu hasábjain egy kutyás blogot, nemcsak azt éreztem rajtad, hogy fontos számodra az, hogy edukáld az embereket, de mintha megelégelted volna, ahogy általában az emberek a kutyájukkal bánnak és szeretnél végre tiszta vizet önteni a pohárba. Jól érzem ezt? Mi motivált a blog elindításában?
Ha megkérdezünk egy kutyasétáltatót, hogy szerinte felelős állattartó-e, szinte biztos, hogy a válasza az lesz, hogy igen. Ugyanez a gazdi pár perccel később ordítozva nyomja le a kutyáját a földre.
A legtöbb ember úgy bántja a “legjobb barátját”, hogy meg van róla győződve, hogy jót tesz neki. Ez azért lehet így, mert nemhogy a kutyatartók, de a kiképzők jelentős része sincs tisztában a kutyával, mint fajjal, a gazdák viszont ritkán kérdőjelezik meg valakinek a szakértelmét, aki sokéves tapasztalattal rendelkezik. Nem mindegy azonban, hogy valaki 30 éve ugyanazt csinálja, vagy 30 éve képzi magát. Elképesztően sok tévhit övezi a kutyatartást. Van, hogy ezek a tévhitek ártalmatlanok, de a legtöbb esetben kifejezetten károsak, akár veszélyesek a kutyára és/vagy a környezetére nézve.
A blogon keresztül szeretném, ha minél több ember megismerhetné, hogy mit tudunk ma a kutyák működéséről; például hogy képesek-e a bosszúállásra, kell-e, hogy falkavezérek legyünk, mi (nem) dominancia, vagy hogy mi (nem) okoz szeparációs szorongást.
Mesélnél egy kicsit magadról? Honnan indult a kutyák, pontosabban az állatok iránti szereteted és hogyan alakult ez át tudományos karrierré?
Mindig nagyon szerettem a biológiát, volt is mindenféle állatom; halak, teknősök, nyuszik, baromfik, macskák, kutyák, lovagoltam is, de világéletemben klarinétosnak készültem. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik etológia, vagyis az állatok viselkedésének kutatása. Állatorvosnak alkalmatlan vagyok, állatkerti gondozó rettentő szívesen lettem volna, de nem tudtam, mit kell ehhez csinálni. A színpadot viszont imádtam, természettudományokból pedig tanárfüggően 2-es vagy 5-ös voltam. El volt könyvelve, hogy én “humános vagyok”, szóval nagyon nem is gondolkodtam tovább ezen.
Egészen addig volt ez így, amíg egy állatkereskedés kasszájánál állva meg nem láttam Csányi Vilmos egyik könyvét. Etológia. "Az mi? Ilyen van? Mi kell hozzá, hogy etológus legyek?" Ott álltam az akadémiai felvételi előtt, már patikára gyúrtam a Poulenc szonátát, addigra viszont engem semmi nem érdekelt annyira, mint hogy minél többet megtudjak az állatok, és főleg a kutyák működéséről.
Aznap abbahagytam a klarinétozást és jelentkeztem az ELTE érettségi előkészítőjére emelt biológiából. Azt sem tudtam, hogy az Fe minek a vegyjele, de hamar kiderült, hogy imádom a természettudományokat, csak motivációra volt szükségem. Bekapcsolódtam az Etológia Tanszék kutatásaiba, aztán hamarosan az (akkor még) MTA TTK kutatócsoportjában találtam magamat. A Biológia BSc után végül a kognitív idegtudományoknál kötöttem ki, így neurobiológiával is többet tudok foglalkozni a kutyák viselkedése mellett.
A tudományos munkásságod mellett pedig aztán alapítottál egy kutyaiskolát. Honnan jött az elhatározás, mi motivált?
Amikor elkezdtem befogadni a kutyáimat, nagyon hamar megjelentek egészen extrém viselkedésproblémák a szeparációs stressztől az emberek és kutyák elleni agresszióig. Több kutyaiskolába is ellátogattam, mire kikötöttem egy olyannál, ami akkoriban igazi úttörőnek számított. Vegyesek voltak az élményeim, volt hideg is, meleg is. Néha sírva jöttem el, mert megaláztak, néha nagy sikerélményeket szereztem. Néhány problémánk megoldódott, néhány rosszabbodott. Elvégeztem egy oktatóképzést, ahol általam nagyra tartott kutató és állatorvos is előadott, ez pedig megerősített abban, hogy jó helyen vagyok, és ami nem működik, az miattam nem működik… Ahogy azonban haladtam az egyetemi tanulmányaimban, egyre több ellentmondásba ütközött az elmélet a gyakorlattal.
A végső löketet az adta meg, amikor a közép-ázsiai juhászom és a briard keverékem elkezdtek komolyan verekedni. 3 hónapig nem tudtam őket összeengedni, annyira elmérgesedett a helyzet. Az akkori kollégáim próbáltak segíteni, de azzal a fajta kevert tréninggel - jutalom jár, ha a kívánt viselkedést mutatják, büntetés, ha valami “rosszat” csinálnak - a közelébe sem kerültünk a megoldásnak, sőt, a helyzet egyre romlott.
Addigra egyébként is elment a kedvem attól az egésztől, otthagytam az iskolát, és mindent egy lapra feltéve csak pozitív megerősítéssel kezdtem tréningezni a kutyáimat. Tudom, hogy hihetetlen, de egy nap alatt megoldódott ez a probléma. Sok-sok éve már ennek, és azóta sem volt összetűzés a kutyáim között.
Egy darabig egyéni tréningeket vittem, kerestem az utamat, kísérletezgettem, tanultam. Szűk két évet töltöttem Svájcban, ahol végre megtaláltam, amit kerestem: egy egész ország kutyázik úgy, hogy a tudomány eredményeit belegyúrják a hétköznapok gyakorlatába. Itt végre nem éreztem, hogy mindenki szembejön az autópályán, viszont amikor hazajöttem, arcon csapott a kontraszt. A néhai MTA TTK-n ebédszünetben megállás nélkül panaszkodtam, és hamar kiderült, hogy nagyon sokan gondolkodunk itthon is hasonlóan, és ugyanazzal küzdünk: egyedül vagyunk, nem találjuk a “mieinket”.
Ezekből a beszélgetésekből hipp-hopp kinőtte magát egy tudománykommunikációs platform, a Sci-9, aztán nagyobban kezdtünk gondolkodni, és megalakult a SciDog, egy tudományos alapú, etikus kutyaiskola.
Nagyon más az a módszer, amit te képviselsz, mint amit a legtöbb kutyaiskolában, kutyás könyvben oktatnak. Mesélnél róla?
A SciDog kutyaiskola neve is arra utal, hogy tudományos alapokon működünk. Tulajdonképpen nincs is módszerünk, szimplán naprakészek vagyunk abból, amit a kutyák működéséről tudunk, és úgy oktatunk, hogy a kutya és a gazda is minél jobban érezzék magukat.
Ez a gyakorlatban nagyjából úgy néz ki, hogy mivel tudom, hogy - az elterjedt tévhittel szemben - a kutyák nem farkasfalka-szerűen működnek, azt is tudom, hogy én nem falkában élek az 5 kutyámmal. Nem státuszt kell szereznem, csak fairnek és jófejnek lennem velük. Azt is tudom, hogy ahhoz, hogy dominanciaprobléma alakuljon ki közöttünk, nagyon sokmindent el kellene szúrnom. Azt is tudom, hogy az agresszióproblémák mögött leggyakrabban nem dominancia, hanem félelem, szorongás, fájdalom áll. Amikor morog egy kutya, nem tiszteletlenséget és dominancia harcot látok, hanem egy állatot, aki valamiért nem érzi magát komfortosan. Az én dolgom itt nem dominanciagyakorlatozás, hanem annak felderítése, hogy a kutya fél, szorong, félt valamit, netán fájdalma van-e. Tudom, hogy a félelmet nem úgy fogom tudni kezelni, ha ráüvöltök vagy megrángatom.
Pozitív megerősítéses módszerekkel dolgozunk, mert kutatások százai találják azt, hogy ezek a technikák hatékonyak és állatjólétileg is összemérhetetlenül jobbak, mint a büntetés központúak.
Sajnos persze a “pozitívosok” között is vannak kontár trénerek és láthatunk olyan szélsőségeket, ahol a kutyára soha semmiért nem szabad rászólni sem, sőt, van, aki egyenesen bántalmazásnak tartja, ha egy felugráló kutyát ignorálok. Szóval mi maradunk a tudományos logikánál.
Ha kutyanevelés, akkor sokaknak Cesar Millan ugrik be elsőre - őt azok is ismerik, akik csak messziről látnak kutyát. Te, mint szakember nem vagy túl jó véleménnyel róla. Mi a gond szerinted az ő módszereivel?
Bevallom, egyetlen műsora volt, amit fogcsikorgatva végignéztem. Akármelyik résznek futok neki, mindig elhangzik valami hihetetlenül fals információ.
Cesar Millan semmilyen képesítéssel nem rendelkezik, nem ért a kutyaviselkedéshez, a kutyák jelzéseit pedig alapszinten nem tudja értelmezni, az általa alkalmazott módszerek pedig finoman szólva megkérdőjelezhetőek. Nagyon sokan tudnak azonban azonosulni vele. Szerintem rengetegen érzelmi alapon követik. Ha pedig valaki érvelni próbál a műsora ellen, mindig találnak valamit a rajongók, amivel mentegethetik… szerintem az, hogy valakinek van két jó gondolata, nem kellene, hogy kioltsa a százszor több hibásat.
Azért vagyok mérges Cesarra, mert ennyi idő alatt képezhette is volna magát, és azt a hatalmas platformot, amit valami oknál fogva kap, úgy is használhatná, hogy ne az legyen az eredmény, hogy lelkes gazdik a Városligetben üvöltöznek a kutyáikkal és a földre nyomják őket, hogy sugározzák a “nyugodt energiájukat”.
A valódi viselkedésmódosítás (problémás kutya tréningje) akkor jó, ha látszólag történésmentes. Nem borítjuk ki a kutyát, sőt, a cél épp az, hogy biliborulás nélkül dolgozzunk vele. Ebből sajnos nem könnyű show-t csinálni, cserébe hatékony és etikus…
Amikor egy ismeretlen társaságban szóba kerül, hogy mivel foglalkozol, rögtön elfogadják a módszered? Vagy sokan vannak, akik kételkednek és meg kell őket győznöd arról, hogy ez a legjobb a kutyának és a gazdának is?
Őszintén szólva engem ledöbbent, hogy még állatorvosok körében is mekkora ismerethiány van. Emlékszem, hogy egyszer egy sütögetésen egy ifjú titán állatorvos extázisban adta elő, hogy a “domináns” lovát hogy megverte, amiért az ellenszegült az akaratának, és nem akart bemenni a lószállító utánfutóba. Fel sem merült benne, hogy az a ló valószínűleg félt.
Itthon úgy kell vadászni a dokikat, akik nem hülyézik le a gazdát, aki a betojt kutyának májkrémet kínál, mert hogy majd jól ráerősít a félelmére. Svájcban meg azt kutatják, hogy hány másodpercenként optimális adagolni a lazackrémet ahhoz, hogy a leghatékonyabban csökkentsd a dokinál a stresszt.
Szeretnék felajánlani 5.000.000 Ft-ot minden olvasónak, aki MOST elkezd félni. Naugye. A félelemre nem lehet így ráerősíteni, mivel nem tudatos viselkedés. Ha valahányszor adok egy 10.000-est, ahányszor félsz, nem fogsz jobban félni. A májkrémtől sem fog tudni jobban félni a kutya. Ezt itthon a trénerek java sem tudja még, és igen, még mindig nagyon sokan néznek minket hülyének. Őszintén szólva ha nem a kutyák és a gazdák innák a kontárság levét, még szórakoztatna is, mert szeretek vitázni.
Egyelőre azonban kimész egy parkba, és azt látod, hogy a 14.000-es követőtáború kiképző fojtón lógat egy francia bulldog kölyköt, mert így tanítja ülni. Tapsvihar. Valaki úgy segít menhelyen rehabilitálni egy kutyát, hogy rárúgja a műanyag fekhelyét, amiért morogni mer? Tapsvihar. Hős!
Egyre többen vannak azonban, akiknek szöget üt a fejében, hogy itt valami nem oké, és egyre többen mernek hangot is adni ennek.
Volt idő, amikor furcsán néztek az emberek arra, aki nem kever le egy sallert a gyereknek… mára szerencsére változott a helyzet. Szerintem a kutyázásban is egyre tudatosabbak leszünk. Szükségünk is lesz rá, hiszen mára a magyar háztartások több, mint felében tartanak legalább egy kutyát.
Egyáltalán a mai világban a kutya-ember viszonylatában még szabad magunkat a kutya gazdájának hívnunk? Vagy van erre valami sokkal polkorrektebb kifejezés?
Vannak a kutyázásban szavak, amik nagyon szerencsétlenek, és rossz irányba terelik a kapcsolatunkat. A “parancs”, “utasítás”, “engedelmesség”, “tisztelet”, “elvárás”, a “fegyelmező gyakorlatok” szerintem például ilyenek. A “gazda” is feltételez egyfajta alá-fölé rendeltséget, a kutyát pedig tárgyiasítja. És bár a magyar törvények szerint a kutya vagyontárgy, valójában egy érző lény saját motivációkkal, célokkal.
Az angol már próbál alternatívát találni az “owner” (gazda, tulajdonos) szó helyett, és gyakran találkozunk a “caretaker” (gondozó) vagy a “dog mom” (kutya anya) elnevezésekkel is. Szerintem az angolban a “caretaker” egészen jól működik, magyarul viszont furán cseng, még akkor is, ha szerencsésen utal arra, hogy a kutya a mi felelősségünk.
Nekem a gazda, gazdi megnevezés annyira nem bántja a fülemet, és - szemben a “fegyelmező gyakorlatokkal” -, látok rá esélyt, hogy kivakarjuk azokból a társításokból, amik a kutya szerepét silányítják.
Sokszor hasonlítod a kutyák nevelését a kisgyermekek neveléséhez. Tudjuk, hogy a netes fotelhuszárok senkit sem kímélnek, szoktál emiatt támadásokat kapni?
Én nyílt támadást még nem kaptam, de azt hiszem, értem, miért lehet sokaknak első hallásra felháborító, hogy párhuzamot vonjak a kutyák és gyerekek nevelése között. A társadalmunk embercentrikus, rengetegen helyezik az embert a többi állat fölé, mintha magasabb rendűek lennénk. És bár kétségkívül vannak “extráink”, mint például a fejlett frontális agykérgünk, rendszertanilag a Homininae alcsaládban találjuk magunkat a gorillákkal, csimpánzokkal és bonobókkal egy csokorban. Akárhogy is, etológiai értelemben a kutya-gazda kapcsolat kifejezetten hasonlít egy szülő-gyerek kapcsolathoz, a kutya kognitív képességei pedig hihetetlen átfedéseket mutatnak egy 3-5 éves gyerekével, nem mellesleg “fejben” sokkal jobban hasonlítanak hozzánk, mint a genetikailag legközelebbi emberszabású rokonaink.
Inkább az szokta kiverni a biztosítékot, ha a kutyákat gyerekeknek tekintjük, magunkat kutyaszülőként emlegetjük. Az én számon például kiszaladt legutóbb mantrailing (emberkeresés) edzésre menet, hogy “felöltöztetem Kesut keresősbe”, mintha játszósba öltöztetném a gyereket…
Szerintem azzal nincs gond, ha valaki gyerekpótléknak vagy magány ellen tart kutyát. Ez csak akkor probléma, ha a kutyának a fajra jellemző igényeit ezzel párhuzamosan nem elégítjük ki.
Van olyan sikertörténet – akár egy adott kutyával kapcsolatban -, amire máig büszke vagy?
Problémás kutyák terápiájában nagyon sok sikertörténetünk van, de szeretnék majd mesélni arról is, amikor valami elcsúszik - igen tanulságos esetek.
1-1 kutya-gazda páros életének megváltoztatása is óriási töltést ad, de különösen büszke vagyok azokra a menhelyi gondozókra, akik az oktatóképzésünkre ösztöndíjat nyertek, és a nálunk tanultak alapján a fojtó nyakörveket hámokra cserélték, gondosan megtervezett környezetgazdagító programokat szerveznek a kutyáknak, és olyan játékokat, gyakorlatokat végeznek velük, amik segítenek nekik, hogy a körülményekhez képest jobban lehessenek mentálisan, pszichésen is, ami nem mellesleg örökbeadhatóbbá is teszi őket.
Neked most hány kutyád van? Hogy kerültek hozzád?
Jelenleg 5 kutyám (és két macskám) van.
Mindegyik befogadásnál nagyon impulzívan döntöttem. Egy nap úgy keltem fel, hogy nekem kell egy kutya. Aznap találtam is a neten egy csípőtörésig vert párhónapos kölyköt, aki az ember látványától is maga alá pisilt.
Ő volt Manó, aki ma már 13 éves, gyerektáborokba, stúdiókba, tudományos versenyekre, fesztiválokra jár velem, és problémás kutyák terápiázásában segít.
Fél évvel később Pocak a Déli pályaudvarra vonatozott be kísérő nélkül kölyökként. Céltudatosan tempózott felém a járókelők között. Épp a sintért akarták hívni, úgyhogy magammal vittem, hogy majd találok neki gazdit... Aztán ahol kettő elfér, elfér három is alapon érkezett Rasid, a most 12 éves közép-ázsiai juhász (szerelemfajtám), majd ideiglenes befogadó lettem, és igen hamar be is buktam a most 11 éves Fülest, aki a gyepire kerülés előtt addig futott az autó után, amiből kidobták, hogy leváltak a talppárnái. Csont és bőr volt, az összecsomósodott szőr alatt pedig égésnyomok voltak a testén.
4 kutyára megtalálni az időt nem könnyű, viszont láthatóan nehezen verem ki a fejemből, ha “betalál” egy kutya. Minden ismerősöm követését gondosan leállítottam, aki gazdikereső kutyákat osztott meg… készültem rá, hogy tizenév tapasztalattal a hátam mögött, amikor eljön az idő, körültekintő, felelős döntéssel fogom a következő kutyámat kiválasztani.
Az alapos követésleállítások ellenére 2021-ben mégis szembejött a feeden egy kerítésen át szomorkásan, de mégis bizakodóan nézelődő, félszemű kis mudi-terrier kölyök, az utolsó az alomból. 3 napig tépelődtem, de nem tudtam kiverni a fejemből. Ő lett Kesu.
Mit üzennél az olvasóknak, miért lesz érdemes a blogodat olvasni? Milyen témákkal készülsz?
Ezzel a bloggal szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a tudományra ne egy elvont, gyakorlattól elszakadt úri hobbiként tekintsünk, hanem használjuk ki, hogy a segítségével sokkal mélyebben megismerhetjük azt a fajt, amely egyedüliként viseli latin nevében a "familiaris", azaz családba tartozó jelzőt.
Hétköznapi helyzetekkel is fogok foglalkozni, mint például a kutyák félelmei, az agresszió etológiája, szeparációs stressz, kutyakommunikáció, kutya-gyerek interakciók, de személyesebb történetekről is fogok írni, például hogy milyen súlyos viselkedésproblémái voltak a saját kutyáimnak, vagy milyen volt Svájcban élni és kutyázni, valamint kicsit elvontabb témákat is fogok érinteni, mint például a kutya-gazda személyiség összefüggései, a kutyagazdák (szülői) nevelői stílusai, vagy a kutya-ember közötti pszichopatológiai hasonlóságok (pl. PTSD, szorongásos zavarok, ADHD).
Remélem, hamar belejövök a blogolásba és sok Femcafe olvasó tetszését sikerül majd elnyernem!
Család- vagy falkatag? Ki nekünk a kutya? Ironikus és döbbenetes, hogy a “legjobb barátainkat”, egyben a velünk való együttműködésre leghajlamosabb fajt különös kegyetlenséggel kezdtük tanítani. Földre nyomással, marjuknál rázással, rugdosással, áramütéssel, fojtogatással, üvöltözéssel, veréssel, rángatással.
Oldalak
Hirdetés
