Klikkesedés a munkahelyen: van egy pont, ami után már nem kell eltűrni

Egy személyes élmény

Középiskolás voltam, a főváros egyik elit gimnáziumába jártam, francia-orosz tagozatra. A csoportban jó néhány orosz anyanyelvű társam volt, akik úgy beszéltek oroszul, mint mi magyarul, hiszen az anyjuk révén orosz volt az anyanyelvük, de itt éltek Magyarországon, így a magyart is tökéletesen megtanulták. Ők egy érdekes zárt közösséget alkottak. Sok-sok év távlatából visszagondolva, ma is emlékszem az érzésekre, amiket ez a helyzet bennem kiváltott. Nem szerettem a csoportba járni, nem éreztem jól magam köztük.

Egyszerűen azért, mert mindig azt éreztem, hogy ezek az orosz anyanyelvű társaim lenéztek, kiközösítenek minket, akik nem orosz anyanyelvűek voltunk. Egy nagyon szoros klikket alkottak, ők az elit, ahova szinte lehetetlen volt bekerülni. Persze voltak osztálytársak, akik tepertek ezerrel, hogy ennek a clubnak a tagjai lehessenek, és ma sem felejtem el azt az ámulatot és csodálatot részükről, amit az orosz anyanyelvű lányokkal szemben tanúsítottak. Ez mély nyomot hagyott bennem, ma is taszít ez a bálvány imádat, amit nem extra teljesítménnyel vívtak ki maguknak, csak egyszerűen beleszülettek.

Mi a megoldás?

Nincs recept. A saját zsinórmértéked vezet. Te érzed, tudod, mi az, ami még elfogadható, mi az, ami már kiveri a biztosítékot. Arra biztatlak, időről időre gondold végig a kapcsolataidat, kapcsolódásaidat, próbálj kicsit távolabbról ránézni. Szerintem az sem tragédia, ha úgy döntesz, hogy kilépsz a csoportból. Ne más elvárásainak akarj megfelelni. Abban légy benne, amiben benne akarsz lenni, és addig, amíg jól érzed magad. De merj változtatni is. Semmi nincs kőbe vésve. A döntés mindig a mienk.

Fotó: Forbes; Leadfotó: Huffington Post