Hogyan neveljünk türelmes gyereket?

Ez az a cím, amire 10-ből 9 szülő biztosan rákattint, mert ha valamit, akkor türelmes gyereket aztán nagyon szeretnénk! Elvégre nincs is annál idegesítőbb, amikor egy pillanatra sem bír várni a gyerek, aztán nyafog, majd követelőzik. Vagyis de, amikor fogzik, de arról nem tehet.

A türelmetlenségéről sem ő tehet, már ha valóban arról van szó, és nem korosztályos a jelenség. Mielőtt ráolvasnánk a gyerekre, hogy „olyan türelmetlen vagy”, tegyük fel a kérdést magunknak: korának megfelelő-e az elvárás, hogy türelmes legyen? Nálunk ez a felismerés sok konfliktusnak vette elejét kétéves kora körül. Az ő műszerük most tanul nagyon sok mindent. A figyelmet is, ami szoros összefüggésben van a türelem képességével. Amíg képes megfigyelni egy cselekményt, addig ki bírja várni annak lefolyását. Egy adott dologra való összpontosítás eleinte csak fél percekben mérhető, aztán percekben, majd nagycsoportos korukra közelítik a 12-15 percet, ami után kell egy új inger, hogy továbbvigye a figyelem fonalát.

És te türelmes vagy?

Most nézzünk rá a saját viselkedésünkre! Mi mennyire vagyunk türelmesek másokkal, velük szemben és magunkkal? Elvégre a gyerek másol. Másolja, ahogy türelmetlenül rángatom a porszívót, ahogy a feje felett állva siettetem. És másolja, ahogy türelmetlenül próbálom bekötni a gyerekülést, miközben letörik az amúgy sem nagy körömöm, és már vágódik is be az autó ajtaja, kívülről tompa káromkodás szűrődik be. Hányszor egy nap?

Egy biztos: a legtöbbre akkor megyünk, ha nem sulykoljuk a gyerekbe, hogy mennyire türelemetlen, mégha úgyis érezzük. Tesszük ezt akkor, amikor leteremtjük, vagy amikor mások előtt ironizálunk, miközben már állunk is fel a székről, hogy megcsináljuk, amit szeretne. Talán az irónia az, amit a legkésőbb értenek meg a gyerekek a felnőttek kommunikációjából és kezdenek el „helyesen” használni. Vélhetően egy ilyen szituációban csupán azt sajátítja el a gyerek, hogy kérek valamit, türelmetlen vagyok, anya mérges érte, de megkapom. Csak a kérést követő „megkapás” van összhangban egymással, de az, amit anya fejcsóválva mond, ellentétes azzal, amit csinál. Hányszor egy nap?

Nekünk bevált

A folyékony beszéd élményével szinte párhuzamos kezdtük el azt játszani, hogy vacsoránál egymásnak adjuk a szót. Egyszer apa mondta el a maga pár mondatát, aztán Jonatán, aztán én. Így tanulta meg leckéztetés nélkül, hogy nem szólunk egymás szavába. Mára ő figyelmeztet bennünket, ha mégis megtennénk. És megtesszük! Korábban nem is figyeltem fel arra, hogy mi, felnőttek mennyiszer beleszólunk egymás szavába! A gyerekeket meg lépten-nyomon leteremtjük érte.

A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor szülőként úgy ugrunk a 3, 4, 5 éves szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs szükség rá. A „szabadságunkat” a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsepiért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerek is tudja. (Ha éppen nagyon nem akarja, nem bírja, akkor én szívesen megcsinálom helyette jelezve, hogy nekem is jól jönne, ha addig összehajtaná a szalvétákat. Cseréljünk feladatot!)

És amikor majd azt szeretné, hogy besegítsek neki a bunki építésében, akkor meg tudja várni, hogy előbb befejezzem, amit éppen csinálok. Feltéve, ha minderre nem szemrehányóan / követelőzően figyelmeztettem, hanem előrehoztam a dicséretet, aztán az információt. „Már ilyen sokáig jutottál egyedül? De jó! Persze, mindjárt segítek, csak megmosom ezeket, már előkészítettem, látod.”

A túlbuzgóság ellenpárja az átverős szülői magatartás, amin magamat is rajtakapom néha, pedig a délutáni alvás után ez a második a „10 dolog, amit gyerekként megfogadtam, hogy én nem fogok” listán. Tudjátok, amikor azt mondjuk, hogy mindjárt jövünk, és nem megyünk. Amikor azt mondjuk, hogy majd délután társasozunk, és nem fogunk. Vagy azt, hogy jó, kezd el, majd jövök! 4-5 évesen még észben tartják, nekifutnak a kérésnek újra és újra. Akkor szoktuk felpaprikázva mondani, hogy ne ismétlegesd már, mondtam, hogy jövök! – fél órával azelőtt. Félő, hogy 9-10 éves korukra megszokják, hogy úgyse lesz semmi abból, amit mondunk. Szomorú dolog ez, ráadásul kétélű. Ne csináljuk!

Inkább mondjuk meg őszintén, hogy most nincs kedvem társasozni, de szívesen leülök veled végiglapozni egy könyvet, amíg megiszom a teám. Vagy írjuk fel egy cetlire, hogy társasozás, ragasszuk ki egy jól látható helyre, és akkor nem felejtjük el másnap. Garantáltan azt az arcot sem fogjuk, amikor odafordulunk másnap a cetlivel a kezünkben, hogy tudod, megbeszéltük! Nyugodtan használjuk a megerősítéseket is, amikor nincs akadálya annak, hogy azonnal ugrojunk: „Máris itt vagyok!”, „Jöttem, ahogy hívtál!”, „Jó, most a kedvedért abba tudom hagyni, amit éppen csinálok!” Figyelem, türelem, bizalom. Én adom és ő visszaadja, másképp honnan lenne neki?

Leadfotó: 123rf Fotó: 123RF.com