„Ne fojtsd el az érzéseidet, különben megbetegítenek!”

A konyhapszichológia is sűrűn hozza azt az intelmet, hogy ne fojtsuk el az érzéseinket, mert az elfojtott érzelmek megbetegítenek. Azonban csupán erre alapozva nem túl elegáns – sem hiteles –, összeráncolt szemöldökkel hibáztatni elesett társunkat, mert egy élethelyzet ennél jellemzően sokkal árnyaltabb. És bizony egymás társai vagyunk már csak olyan értelemben is, mint emberi lények, akik mind élnek valamilyen lélektani elhárító mechanizmussal, hogy védjék saját integritásukat. Például elfojtással.

A minap távozáskor megkérdezte egy kedves kliens, hogy én hogy vagyok? Próbáltam szó szerint idézni azt a mondatot, amire vele jutottunk fél órával korábban, amikor vacillált, hogy mit válaszoljon, ha valakit nem akar beavatni az életét éppen felforgató eseményekbe, de hazudni sem akar, hogy minden rendben. „Köszi a kérdést. Most egy terhelt időszakot élünk a családommal.” – ezzel cseréltünk mosolyt.

Ahol az érzéseink feldolgozása kezdődik

Van egy gondolatom, hogy az ilyen válaszokkal kezdődik az érzelmi munka. Értelmes ember egy ilyen válasz hallatán nem fog tovább kérdezősködni, hanem eggyüttérzően mond vagy hümmög valamit létrehozva a kölcsönös kommunikáció pillanatnyi komfortját kettőnk között. Ha kedvesen visszakérdezne az illető – „Szeretnél róla beszélgetni?” –, még meggondolhatjuk magunkat, ha alkalmasnak ítéljük a körülményeket és viszonyokat. De ha esetleg feltett szándékában állna kihúzni belőlünk, amit nem akarunk odatenni, ismét fontos momentumhoz értünk. Újra megerősíthetjük a problémánk határvonalán, amin túl nem kívánjunk kiterjeszteni – beengedni a nem adekvát kapcsolatainkba, élettereinkbe azt a témakört –, hát sokat mondóan elhallgatunk vagy felelünk valami olyat, hogy „Többet nem fogok mondani, mert még friss az élmény, de köszönöm, hogy érdeklődsz.”

Ez még nem elfojtás

Életszerű, ahogy időnként direkt „félretesszük” az érzéseinket, hiszen nem mindig vagyunk olyan helyzetben, hogy teljes érzelmi intenzitással megélhessük a történteket. Viszont fontos megtalálnunk a módját, hogy ezt mégis csak megtegyük később valamilyen formában, mert valójában rengeteg energiát emészt fel ez a „munkamód”, amit máshonnan vonunk el. A mentális jóllétünk fenntartásához szükséges tartós hiányállapot pedig zavarokhoz vezetnek.

Akkor mi az elfojtás?

Énvédő mechanizmusaink különböző életszakaszainkban alakulnak ki és nyernek megerősítést. Általuk tudattalanul védjük magunkat a túl fájdalmas, zavaró érzéseink keltette szorongástól. Csakhogy, ami egy életszakaszban – akár kiszolgáltatott gyermekként – a védelmünkre volt, annak fennmaradása a későbbi életszakaszunkban már gátolhat bennünket. Leegyszerűsített példa erre, hogyha gyerekként tudattalanul azt tapogattuk le, hogy jobb nem sírni, hangoskodni, vagyis kifejezni a szükségleteinket, akkor azok felbukkanása a tudatunkban szinte fenyegetőnek tűnhet. Mégis belátható, hogy felnőtt emberként ez a fajta „működés” ellehetetlenít bennünket, mert arra hajlamosít, hogy mindig másokat helyezzünk magunk elé.

Nem direkt csináljuk

Ezek a mechanizmusok többségében a tudatos kontrollunk nélkül működnek, hiszen pont abból fakadóan alakultak ki, hogy bizonyos zavaró, fenyegető vagy kellemetlen élménytartalmak ne juthassanak a tudatosság szintjére. Csakhogy attól ezek a tartalmak nem tűnnek el, hanem felhalmozódnak lelkünk bugyraiban. Bár rejtve maradnak előlünk, így is képesek szorongást okozni. Vagyis ez a működés nem csupán egy felróható rossz szokás, amin másnapra változtatni tudunk, ha jól rápirítottak. Annyi viszont feltétlen megtehető a felnőttségünk egy bizonyos szintjén, hogy elkezdjük tudatosan figyelni magunkat az éppen aktuális nehézségeinkben. Azaz nem elnyomni igyekszünk a kellemetlen megéléseinket, hanem verbalizálni – szavakba önteni –, megtalálni, akivel megoszthatjuk őket, hagyni, hogy elgondolkodtassanak.

„Én most éppen elfojtok?”

Bárgyún hangzó kérdés, mégsem tartanám butaságnak magunknak szegezni egy megterhelő esemény után. A fentiek tükrében azonban helyesebben hangzik úgy, hogy elnyomom-e éppen az érzéseimet? A jelenben megélt érzelmeink kivezetésére való törekvés sokat javíthat a mentális jóllétünkön. A személyiségünk mélyebb rétegeiben gyökeredző énvédő mechanizmusaink feltárásához viszont a pszichoterápiás környezet ideális. Az elfojtás rengeteg energiánkat lekötötte. Összességében, az önismeretünk fejlesztésének és a terápiás folyamatoknak köszönhetően válhatnak tudatossá az egykor elfojtott élménytartalmak, ahogy a tudatos életvezetés is. Elkezdhetünk érettebb megküzdési stratégiák kialakítása felé fordulni, amelyek nyomán már nem kapcsolnak be egykori énvédő mechanizmusaink.

Leadfotó: 123rf.com