Fejős Éva: "Bárhol tudok írni!"
Fejős Évát és regényeit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Az írónő most bepillantást engedett a kulisszák mögé, elmesélte hogyan születnek a könyvei, hogy milyen a kapcsolata az olvasóival, de azt is elárulta, hogy mi a véleménye az Alkonyatról és a Harry Potterről.
Hogyan indult a pályád? Mikor kezdtél el írni?
Talán akkor „indult”, amikor befejeztem az első regényemet, tizennyolc évesen. Előtte is elkezdtem már hat-hét regényt, de mindegyiknek elakadtam a közepén, és ilyenkor mindig nekifogtam egy újabbnak. Az első befejezett regényemet elküldtem egy kiadónak, ahol ugyan azt mondták, hogy ez még nem elég jó, de láthattak bennem valami szikrát, mert biztattak, hogy ne adjam fel. Éppen volt egy pályázatuk, és azt tanácsolták, hogy írjak rá egy másik regényt. Mindössze egy hónapom volt rá, ez a határidő pedig elképesztően motivált: csak úgy dőlt belőlem a történet, nagyon jó érzés volt! Végül a második lettem a regénypályázaton, és ezt nevezem a pályám kezdetének, dacára annak, hogy végül a kiadó csődbe ment, mielőtt megjelentethette volna a nyertes regényeket. Volt még pár kísérletem, egy kiadó interjúkötetet is rendelt tőlem, de időközben ők is csődbe mentek, viszont arra mindenképp hasznos volt, hogy akkor megismerkedtem az interjú műfajával. Az ottani szerkesztők javasolták, hogy forduljak az újságírás felé. Gyakorlatilag előbb kezdtem el újságot írni, mint ahogy a kommunikáció szakot elvégeztem volna. Tehát egy kicsit kényszerpályának indult számomra az újságírás, hiszen bár írni szerettem, de korábban csakis fikcióban gondolkoztam. Szerencsére elég gyorsan magamra találtam az újságírásban is, megtaláltam a szépségeit, például a riporthelyzetekben.
Milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik a kész kéziratukkal kiadót keresnek?
A saját példámat tudom elmesélni, én is elkezdtem küldözgetni a kézirataimat a kiadóknak. Úgy gondolom, hogy minden kéziratnak van egy sorsa, egy útja, és aminek meg kell lennie, az meg fog jelenni, persze az is lehet, hogy jóval később, mint ahogyan a szerzője szerette volna. A kiadók örülnek egy jó kéziratnak, csak az a kérdés, hogy az ember mennyi önkritikával áll hozzá a saját munkájához, a „szerelemgyerekéhez”, vagyis a kéziratához. A saját kéziratod a saját gyereked, nekem is fájt egy kicsit, amikor az első kéziratomról azt mondák, hogy nem jó, de tudtam, hogy igazuk van és tanulnom kell – és rögtön azt éreztem, hogy fogok ennél még ezerszer jobbat írni! Ugyanakkor ettől a kiadótól kaptam bíztatást is, hogy írjam meg a következőt, ami lendületet adott, tanultam a hibáimból és sokkal jobbat írtam. De nekem jót tett ez az „utazás”, maga a megtett út, amelyen sok volt a kudarc, mielőtt jöttek volna a sikerek. Örülök, hogy végigjártam ezt az utat, és élveztem, mert mindig motivált, hogy írjak mást, jobbat, mint az előző volt.
Hol születnek a regényeid? Hol szeretsz írni?
Laptopon szoktam dolgozni, és bárhol tudok írni, de legjobban a nappaliban szeretek, a kanapén ülve, ölemben a laptoppal. Nálam ez nem szertartásosan működik, hanem ahogy kijön a lépés: van, hogy épp a repülőn írok, de tegnap például bevittem az ágyba a laptopot és ott írtam meg néhány fejezetet.
Mit lehet tudni a munkamódszeredről? Hogy születnek meg a történeteid?
Nem találom ki előre a koncepciót. Ha kitalálnám, és tudnám előre a történet végét, szerintem nem is írnék regényt, mert nem hajtana, hogy megtudjam, mi lesz a következő fejezetben. Pont azt szeretem benne, hogy nem tudom előre, mi fog történni. Természetesen az alapötletet és a helyszínt kitalálom, illetve egy-két karaktert nagyjából összerakok magamban az elején. Egy idő után pedig a regény elkezd épülni, és írja önmagát. Most a Karibi nyárban például van két olyan hősnőm, akik csak később jöttek be a történetbe, egyszer csak hirtelen megjelentek. Dilemma is volt nekem, hogy vajon behozzak-e hőst ennyire „későn”. Végül úgy gondoltam, hogy ha egy szereplő engem ennyire érdekel és szórakoztat, az valószínűleg az olvasóimat is fogja, így megengedtem az új karaktereimnek, hogy színre lépjenek. Mindig úgy teszem le a laptopomat, hogy alig várom, hogy másnap folytathassam az írást és megtudjam, mi fog történni. Úgy írok, mintha én is olvasó lennék, én is ugyanúgy várom a történet folytatását.
Mennyi idő alatt készülsz el egy könyvvel?
Körülbelül fél év alatt. Ezt a tempót én diktálom magamnak, teljesen jól működik nekem. Tudnék lassabban is írni, de nem hiszem, hogy attól jobb lenne, és így számomra is jobban megfelel, nem folyik szét az időm. Sokan kérdezik, hogy mindig van-e ihletem. Nincs mindig ihletem, de ha az ember leül és ír, előbb-utóbb elkezd áramlani a sztori, és ez ihletett állapotot eredményez. Leginkább a sportoláshoz tudnám hasonlítani. Az írjak vagy ne írjak, ha épp nincs „ihletem”- dilemma hasonló ahhoz, hogy elmenjek-e ma futni, vagy sem. Mindig elindulni a legnehezebb, de ha már ott vagy, akkor nekiállsz és futsz. Hasonló a helyzet a regényírással is, neki kell ülni és elkezdeni. A regény egyharmadától pedig már minden pillanat ihletett állapot, és nagyjából a felétől minden perc nagyon rossz, amit a kézirat nélkül kell töltenem. Ilyenkor van az, hogy se olvasni, se mást írni nem tudok, csakis ezzel foglalkozni.
Jelenleg min dolgozol?
Szeretlek, Bangkok a címe az augusztusban megjelenő könyvemnek. Az elmúlt telet Thaiföldön töltöttem, a könyvben idézem vissza az ottani találkozásokat, kirándulásokat és az embereket, akik megajándékoztak a történeteikkel. Az egész könyv riportos lesz, amit az újságírásban annyira szerettem, azt áthoztam ide is. Ahogy hazajöttem Thaiföldről, mint újságíró elhallgattam. Nehéz döntés volt, hogy tíz év után eljöjjek egy olyan klassz munkahelyről, mint a Nők Lapja, de szakmailag már nem éreztem akkora kihívást, úgy éreztem, szükségem van erre a lépésre. Ebben a könyvben visszahozom az újságíró Fejős Évát is, és személyes történetekkel próbálom meg bemutatni az én Thaiföldemet és Bangkokomat.
A saját regényeid közül van kedvenced?
Most éppen a Karácsony New Yorkban-t szeretem a legjobban, méghozzá pont azért, ami miatt az olvasóim időnként reklamálnak: hogy nem teljesen egyértelmű a vége, illetve az olvasó fejében dől el, hogy az utolsó fejezet apró utalásaiból mire gondol, merre kanyarodott a hőseim sorsa. A vége továbbgondolható, és az olvasóra van bízva, hogy mit gondol a befejezésről. A barátnőimmel sokszor csináltunk olyat, hogy ha olvastunk egy jó regényt, ami nem volt egyértelműen lezárva, felhívtuk egymást, és megbeszéltük, hogy mi történhetett a „vége” után. A másik, amiért imádom a New Yorkot, hogy kicsit „férfias” regény, abból a szempontból, hogy két főhőse is férfi: egyikük már majdnem az, tizenhét és fél éves és éppen keresgéli önmagát, a másik pedig hetven, és nagyon is tudja, hol a helye. Szerettem az ő fejükkel gondolkodni írás közben. Persze a Karibi nyarat is nagyon szeretem, főleg, hogy van benne egy hősnőm, aki hozzám hasonlóan újságíró és riportokat ír, de sokkal vagányabb, mint én vagyok.
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
