„Ugye van másik pilóta is a fedélzeten?” - interjú egy női kapitánnyal karrierről, diszkriminációról és anyaságról

Bár ma már egyre több területen beszélünk egyenlőségről, a valóság sokszor mást mutat: vannak hivatások, ahol a nők továbbra is ritkán érvényesülnek, vagy ahol még mindig többször kell bizonyítaniuk ugyanazt, amit egy férfi kolléga esetében természetesnek vesznek. Új interjúsorozatunkban olyan nőket mutatunk be, akik magabiztosan törnek utat hagyományosan férfiasnak titulált szakmákban. Elsőként egy pilótát kérdeztünk az útjáról és tapasztalatairól.

Nők a pilótafülkében

Vannak hivatások, amelyek kívülről nézve távolinak, misztikusnak vagy éppen elérhetetlennek tűnnek — különösen, ha egy nő választja őket. A repülés világát hosszú időn át a férfiak terepeként tartották számon, ám az elmúlt években egyre több nő ül a pilótafülkébe, és bizonyítja: a tehetség és a kitartás nincs nemhez kötve.

Ebben a részben interjúalanyunk Barati Enikő, a Fly-Coop Kft. pilótája, aki magánszemélyeket szállít és többéves nemzetközi tapasztalattal rendelkezik. Arról beszélgettünk vele, milyen volt megtenni az első lépéseket a repülés felé, milyen kihívásokkal szembesült nőként ezen a pályán, és mit jelent számára ma az, hogy nap mint nap több tonnás repülőket emel a levegőbe.

Mikor és hogyan született meg benned a döntés, hogy ezt a pályát választod?

Nálunk az a jellemző, hogy valaki családi kapcsolatok révén kerül a szakma közelébe. Nálam nem ez volt a helyzet: semmi közöm nem volt a repüléshez, az első gondolat akkor született meg, amikor gimnazista voltam, pályaválasztás előtt. Csatlakoztam egy cserediák programhoz és repülővel mentünk ki Amszterdamba. Akkor döbbentem rá először, mennyire izgalmas, látványos és hívogató lehet ez a munka. Miután hazajöttünk, tudtam, hogy nekem ezt kell csinálni, csak még nemtudtam hogyan. Elkezdtem utánanézni hogy lehet valaki pilóta és mivel még volt 2 évem felkészülni a felvételire, rengeteget tanultam, hogy elérjem a szükséges pontszámot. Végül fel is vettek a Nyíregyházi Egyetemre, ahol több mint 50 éves múltja van a pilóta képzésnek. Ez egy 3 és fél éves alapképzés volt, és csak a negyedik fél év végén jutottunk el először a reptérre. Azt gondoltam, hogy biztos szimulátorozni fogunk először, mire az oktatónk csak nevetett: "Azon nem lehet megtanulni repülni." És teljesen igaza volt. Úgyhogy beültünk a repülőbe és mentünk.

Milyen volt az első napod a munkában?

Ezt két részre szedném, mivel két végzettségem van - oktató és jet pilóta. Az első napom az oktatásban nagyon izgalmas volt — maga a tudat, hogy én felelek a repülőért és a másikért, valakiért, aki felnéz rám, és várja, hogy elmondjam neki, mit hogyan kell csinálni. Ez komoly mentális terhelést jelentett, már az első nap, de ezen hamar átlendül az ember, mert ott van és csinálni kell.

Ha a másik oldalt nézzük, mikor először jeteztem, ott már nem volt meg ez a fajta aggódás mert már volt egy megfelelő tapasztalatom ahoz, hogy tudjam mire számítsak és mi fog történni. Ráadásul elsőtisztként egy rendkívül tapasztalt kapitány mellett ültem, akiben teljesen megbíztam, és aki mindenre megtanított. Ez volt az első utam, Brüsszelbe repültünk.

Mi volt a legnagyobb akadály, amit le kellett küzdened, és hogyan sikerült?

Sokat gondolkoztam ezen, és ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb akadály, amin át kellett jutnom az a kapitányi képzés volt. Ott éreztem azt először, hogy a nehézségek csak jönnek és jönnek, és hogy egyszerűen nem tudok átjutni rajtuk. És nem azért mert nem lettem volna elég jó vagy szakmailag bárhol megcsúsztam volna

A kapitányi képzésem közel bő fél évig tartott. Aki utánam került kapitányi pozícióba, és feleannyi tapasztalattal rendelkezett, mindössze két hónap alatt végzett a képzéssel. Ott sajnos erősen érezhető volt a diszkrimináció.

Miben látod az erődet nőként ebben a szakmában?

A repülős társadalom alapvetően egy borzasztó elfogadó közeg és sak egy egészen kis százaléknál tapasztaltam azt, hogy nem pilótaként tekintenek rám, hanem „női pilótaként”. Számszerint szerencsére csak 1-2 ilyen emberrel találkoztam a karrierem során.

Amit viszont oktatóként is látok és tapasztalok, az az, hogy a lányok elképesztően precízek - jegyzetelnek, rákérdeznek a részletekre és mindezt utána vissza is adják. Természetesen a fiúknál is vannak nagyon igényesek, félreértés ne essék - de átlagban mégis azt látom, hogy a lányok többet tesznek bele. Nem elég nekik a 85% ami arra elég, hogy oké - a 100%-ra hajtanak. Azt hiszem én is ebben a szakmai igényességben látom a legnagyobb erőmet.

Érezted valaha, hogy nőként többet kell bizonyítanod?

A szakmán belül összesen két olyan helyzettel találkoztam, amikor érezhető volt a megkülönböztetés. Az egyik eset akkor történt, amikor a kapitány kollégámmal hazafelé pozicionáltunk egy másik légitársaság járatán. Bemutatkoztam a személyzetnek: az első tiszt régi ismerősöm volt az egyetemről, a kapitányt pedig a kollégám mutatta be. Ő azonban egy köszönést vagy udvarias mondatot sem intézett felém – csak ennyit mondott, mikor meglátott: „Elnőiesedett ez a szakma.” A kollégám később elnézést is kért, mert nagyon kellemetlen volt a helyzet.

A másik eset egy olyan kapitányhoz kötődik, aki egyszerűen nem tudott úgy tekinteni rám, mint pilótára – csak mint „női pilótára”. Idővel ezt le tudta győzni magában, és a munkakapcsolat később teljesen rendben volt, de tény, hogy a kezdetekben nagyon érezhető volt ez a különbségtétel. Ugyanakkor rengeteg férfi kollégám van, akik teljesen természetes módon kezelnek, sőt kifejezetten örülnek annak, ha női pilótával repülnek. Az egyik kapitány például, akivel rengeteget dolgoztam együtt, a mai napig az egyik legjobb barátom: ő tanított, támogatott, és aki szerint az egyik legjobb első tiszt vagyok, akivel valaha repült — vele mindig öröm volt együtt dolgozni.

A szakmán kívül viszont jóval több megkülönböztetéssel találkoztam. Volt például olyan ismerősöm, aki azt mondta, ő nem ülne mögém — és amikor rákérdeztem, hogy azért, mert lány vagyok, vagy azért mert még tapasztalatlan, azt válaszolta: „azért, mert lány.”
Az utasoknál vegyes a fogadtatás - van aki megmosolyogja a helyzetet, van akinek látszik az arcán a döbbenet. Volt, aki megkérdezte: „Ugye van másik pilóta is a fedélzeten?” — majd amikor megjelent az első tiszt, aki velem egykorú volt vagy nálam is fiatalabb, teljesen lefagyott. A repülés végén azonban megköszönte, és elismerte, hogy minden tökéletes volt.

Volt olyan járatunk is, ahol két női pilótát osztottak be — engem és egy kolléganőmet. Fel is hívtam a főnököm, hogy lesz-e ebből gond; végül az utas kérésére levettek minket a járatról. Sokak fejében az "átlag pilóta képe" egy 50 éves, fehér férfi. Ha valaki ettől eltér — nő, fiatal vagy mindkettő — könnyebben megkérdőjelezik. Pedig a szakma nem erről szól. Nem kell 50 évesnek lenni ahhoz, hogy valaki értse a dolgát.

Melyik repülésed volt az, amelyikről azt mondod: „Ezért lettem pilóta”?

Az első napom, amiről már meséltem, a belgiumi út során éreztem ezt. Felszállás közben ugye nagy a pörgés: követni kell az útvonalat, rádiózni, figyelni a gépet – egyszerre rengeteg mindenre kell koncentrálni. Ez főleg első alkalommal intenzív. Aztán amikor elértük az utazómagasságot és a kabin kicsit megnyugodott, körbenéztem - láttam azt a gyönyörű látványt, és ott éreztem azt hogy: „Na, ezért dolgoztam, ezért vagyok itt.”

Mi volt az első reakció, amikor a környezeted megtudta, mivel foglalkozol? Befolyásolta ez a párkapcsolatépítést, randizást, családalapítást?

A szüleim meglepődtek. Egyik napról a másikra jelentettem be, és emlékeim szerint csak annyit mondtak: „Hű… jó.” Fogalmuk sem volt, mivel jár ez az út – ahogy nekem sem –, de mindig támogatták a terveimet. Ahogy haladtam előre a képzésekben, vizsgákban mindig nagyon büszkék voltak. Ezenkívül volt alkalmuk velem is repülni. Kisgépes repüléseknél viszonylag könnyű megoldani. Jet esetében csak üresjáratnál – pozicionáló vagy karbantartási úton – tudtam vinni őket. A húgom sokszor jött így velünk.

Párkapcsolatépítésben engem nem érintett, mert 11 éve együtt vagyok a párommal. Éppen akkor jöttünk össze, amikor elkezdtem repülni 2014-ben. Az egész kapcsolatunk együtt épült a karrieremmel: a növekvő dinamika, az előlépések, a képzések – mindig volt ideje alkalmazkodni ehhez, így ebből sosem volt konfliktus. Azonban a férfi kollégáim sokszor nem szeretik mondani, hogy pilóták, mert ez bizonyos típusú figyelmet vonz. A pilótaság sokak szemében szexi, mások pedig pénzzel vagy státusszal azonosítják. Ezért ők inkább úgy mutatkoztak be, hogy „közlekedésmérnökök” - amivel egy percig sem hazudnak igazából, hiszen ez áll a diplománkban is.

Hogyan változtatta meg az anyaság a karriered?

Nálunk az volt a különleges, hogy a férjem hamarabb szeretett volna gyereket. Én mindig kicsit tologattam, mert a karrieremre koncentráltam. Megbeszéltük, hogy ha megugrom a kapitányi vizsgát, utána jöhet a baba. A kapitányi vizsgát áprilisban letettem, és a következő év júniusában született az első gyermekünk. Még egy szűk évet tudtam repülni kapitányként, hogy megerősítsem a pozíciómat. A terhesség alatt hat hónapig repülhettem, utána viszont tudtam, hogy teljesen az anyaságra kell fókuszálnom. A karrierem pörgős volt, rengeteg feladattal, és nehéz volt hirtelen fékezni, de tudatosan készültem rá. A cégem szerencsére nagyon családbarát. Segítettek meghosszabbítani a papírjaimat, támogattak, amikor vissza akartam menni, és rugalmasak voltak mind időben, mind feladatokban. Ez óriási különbséget jelentett.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

A gondolkodást. Imádom, hogy egyszerre pihentető és mégis elképesztően komplex. A kabinban nincs telefon, senki sem zavar, nem jönnek a folyamatos értesítések: beülsz a gépbe és csnálod a feladatod. Közben pedig minden járat új megoldandó szituációt hoz.
Minden szakmát becsülök, de nekem ez az a szintű összetettség, ami naponta motivál.

Volt olyan pillanat, amikor megijedtél hogy baj lesz?

Kettő ilyen helyzet volt – érdekes módon mindkettő annál a kapitánynál, akiről már említettem, hogy nehezen tudtunk együtt dolgozni mert nem tudott rám csak pilótaként tekinteni. Viszont krízishelyzetben profin összehangolódtunk és a végén meg is dicsért, hogy nagyon szépen össze tudtunk dolgozni.
Az egyik ilyen esetben egy hatalmas zivatar miatt kitérő repteret kerestünk: azonban az egyik zárva volt, a másikhoz pedig nem tudtunk közelebb jutni az időjárás miatt. Közben fogyott az üzemanyag, erősen rázott a gép, az utasok is kérdezgették, mi történik. Végül nagy nehezen eljutottunk a reptér közelébe, amikor a kapitány oldalán hirtelen minden elsötétült – az összes műszer elment. Úgyhogy nekem kellett letenni a gépet, ami már onnan nem volt nehéz. Mire földet értünk, minden visszajött – a mai napig nem tudjuk, mi történt.
Egy másik alkalommal a radarunk meghibásodott és nem mutatta a viharcellát – csak akkor, amikor már benne voltunk. A gép dobált, rázott, semerre nem volt kitérő, előre kellett folytatni.
Végül leszálltunk, a földi személyzet pedig gratulált: mi voltunk az elsők aznap, akik egyáltalán le tudtak szállni.

Van olyan kabinbeli babonád vagy szokásod, amit mindig megtartasz felszállás előtt?

Nem hiszek a babonákban. A matematika mindent leír: a gépet, az időjárást, a világot.
A műveleti rutinokat követem – ez szakmai igényesség, nem babona.

Vittél már híres embereket?

Igen. A magyar politikai, üzleti és celebvilágból is többet.
Külföldi világsztárokat ritkábban, de vittem olyan focistát, akiről én nem tudtam, hogy híres itthon, de a kollégám majdnem elájult tőle. De vannak olyan kollégáim akik vittek világhírű DJ-ket, a Guns N’ Roses gitárosát vagy Max Verstappent - igaz az helikopterrel volt.

Mit tanácsolnál más nőknek, akik hasonló pályát fontolgatnak?

Kössék fel a gatyájukat. Ez egy nehéz szakma - oda eljutni, hogy valaki beülhet a pilótafülkébe nagyon kemény. Rengeteg elmélet, folyamatos felkészülés és több száz órányi repülési gyakorlat. Ez később sem áll meg: évente nagy vizsga, félévente kicsi, plusz rengeteg kiegészítő tanfolyam. De ha valaki szereti az összetett feladatokat, ez az egyik legizgalmasabb szakma a világon.

Lead/fotók: Baráti Enikő