Mit tett velünk fél év Thaiföld? - Blogbejegyzés

Sétálok és mosolygok

Sétálok az utcán és mosolygok. Boldog vagyok és hálás, amiért ez a boldogság megadatik. Úgy érzem, miattam süt a nap, hogy talán van esély átragasztani néhány mosolyt a szembejövők arcára. Ritkán sikerül, de egyáltalán nem érdekel a többi, aki értetlenül néz, és inkább elrontja a saját kedvét. Mosollyal kelek és mosollyal fekszem. És megpróbálok adni. Mosolyt, jó szót, kedvességet. Egy idő után körülvesz, de a valóság olykor beszűrődik. Én pedig tovább mosolygok, már egy másik világban járok.

Itt hagyni a barátokat nem nehéz. Egy-két hétig nem, aztán egyre gyakrabban jut eszedbe, hogy de szívesen beülnék vele, meg vele, meg vele is valahova. Hogy milyen jó átdumálni egy fél délutánt hülyeségekről, milyen jó estébe nyúlóan dobálni a távoli hajókat pisztáciahéjjal a Duna-parton. Hogy ott akarsz lenni, mert a távolság kimarja a beszélgetéseket. Most öt hónapot kell bepótolnunk négy hét alatt.

Ketten vagyunk, a világ pedig egészen másmilyen körülöttünk. Tanítványok jönnek és mennek, újak érkeznek épp csak három napra, két hétre, vagy akár egy hónapra. És nem ücsöröghetsz magadban a parton, hogy mit beszélgessek egy idegennel, akit még egy hétig fogok ismerni. Már második napja látnak, odajönnek és meghívnak ebédelni. Zavarodban nemet mondasz, mert nem érted a szituációt. Az elején ez volt a legszokatlanabb. Én meg amúgy sem vagyok az a spontán beszélgetős fajta. De túl sok esély nincs, ha te nem teszed, a másik szól hozzád, mesél, kérdez, visszakérdezel és észre sem veszed, már beszélgettek. Másnap ismerősen köszönsz, negyednap elbúcsúzol, talán még találkozunk, oly kicsi a világ!