Tomboló viharként kell pusztítanunk, hogy ezt megtanuljuk

Őrjöngeni és tombolni. Hatalmas energiákat szabadít fel.

Nyári viharban tanuld a csendet

Nyári viharok, dörrenések, óriás villámcsapások, tomboló szél, ömlő eső.
Már múlt héten szerettem volna leírni erről a gondolataimat, de Isten igazából a szombat esti nagy viharban ért meg bennem minden.

Néha pontosan ezt érzem a lelkemben, néha pontosan ezt érzem a bennem rejlő világban.
Tombol.
Őrjöng.
Háborog.
Tajtékzik.

(Pláne amikor női napok vannak...mellette meg még fel is zabálom a hűtőt...
Komolyan mondom, akkor úgy érzem magam, mint egy felvizesedett dinoszaurusz, aki folyamatosan csokit, csokira zabálna.
Néha megijedek magamtól, hogy megtudnék ilyenkor enni 8 legelőnyi tehenet.)

Aztán szépen lassan, nyugalomra talál a testem, majd lelkem felfrissül, elmúlik a vihar, elmúlik a háború...
Vicces, mert még mindig néha rettegek a nyári viharoktól.
Mármint úgy, mint mikor kislány voltam.

Lucával a múlt héten több éjszakát is összebújva együtt aludtunk az ágyamban.
"Anya! Te félsz?!" - kérdezi egyik este a kopogó esőt hallgatva. Nos...elgondolkodtam...mit is mondhatnék a három éves kis törpémnek?
Hazudjak?!
Legszívesebben azt mondtam volna: "Nagyon! Brutálisan! Kivagyok a nyári viharoktól!"-mint egy gyerek bebújnék a takaró alá és várnám, hogy vége legyen.

Feküdtünk az ágyban.
Meg sem szólaltunk.
Fogtuk egymás kezét.
De csak annyit mondtam:
"Picit. De ne félj Pipikém, nemsokára elmúlik."- gondoltam magamban, mint minden, igen elmúlik...

Leírhatatlan sok levelet kapok tőletek, megtiszteltek a bizalmatokkal.
A coaching beszélgetésekről nem is beszélve.
Sok kérdés.
Sok fájdalom.
Sok félelem.
Úgy érzitek néha nincs erőtök...pfff! Dehogyisnem!

Akkor leszel igazán erős, ha remegő lábakkal belenézel a saját tükrödbe és szembe mész a rettegett érzéseiddel, majd a legnagyobb belső háborúd morajában észreveszed, hogy egy idő után minden rendben lesz, minden a helyére kerül.
Ebben az álszent, képmutató, néha fertő világban tisztának maradni nehéz...de nem lehetetlen.
Nem kell mindig kussolni.
Nem kell mindig bólogatni.
Nem kell mindig mosolyogni.
Nem kell mindig jól lenni.
Igenis!
Kell néha tomboló viharként pusztítani.

Aztán...meg kell tanulni ünnepelni és szeretni magunkat, a testünket, hitünket, áldásainkat, feladatainkat, nehézségeinket, a káros embereket, akiknek voltaképpen sokat is köszönhetünk.
Aztán pedig...meg kell tanulni szeretni a csendet.
Ami a vihar előtt, s után áldásként tölti fel a lelkedet...

További gondolataimat megtaláljátok a közösségi oldalamon is!
Várlak szeretettel!
Töltődj! Olvass! Inspirálódj!

Leadfoto és fotó : pixabay.com