"Meg kell keresni a közönséget, másképp nem megy" - Duplainterjú Aranyosi Péterrel és Lakatos Lászlóval

Az új évadban a Magyarország, szereplek! című tehetségkutató döntősei is helyet kapnak a Dumaszínház színpadán a már jól ismert humoristák mellett. Lakatos László a döntőben láthatott új tehetség, Aranyosi Péter pedig már nem szorul bemutatásra – szakmáról, fellépésekről, emberi kapcsolatokról kérdeztük őket.

Meséljétek el, hogy kerültetek erre a pályára? Hogyan keltette fel az érdeklődéseteket?

AP: Történelem-művelődésszervező szakra jártam a főiskolán, és ez tulajdonképpen a szórakoztató szakmába vág. Mivel a Rádiókabaré rajongója voltam gyerekkorom óta, oda kértem magam gyakornoknak, miközben Fábry Sándort a gólyatáborokba már szerveztem. Kialakult közöttünk egy munkabarátság, de a pályára jutás nem így működik... Nem is akartam humorista lenni, hanem úgy beszéltek rá – nagyon megelégedtem azzal, hogy az Esti Showderben és a Rádiókabaréban visszahallom a poénjaimat, történeteimet. Szóval úgy kerültem ide, hogy olyan emberek, akiknek adok a véleményére, azt mondták, hogy ez nekem van kitalálva. Nem jár túl nagy energiabefektetéssel, jól érzem magam és még pénzt is keresek. (mosolyog)

LL: A tévében láttam a Comedy Centralon a felhívást, hogy új tehetségeket keresnek, ezt pedig egy kihívásként kezeltem és úgy döntöttem, belevágok. Megírtam életem első stand-up szövegét, amit beküldtem a versenyre, és később azzal léptem fel az előválogatón.

A környezetetek hogy fogadta? Kivel beszéltetek először erről, hogy a humor és a színpad felé kacsintgattok? Próbált valaki lebeszélni esetleg?

AP: Senkivel nem beszéltem erről, ez egy nagyon lassú folyamat volt. Olyan nyolc év után hittem el, hogy humorista vagyok, akkor, amikor Tóth Tibi, a legnagyobb élő kabaréíró azt mondta, hogy te, Peti, te humorista vagy. Sokan gondolják azt, hogy ez egy jó pénzkeresési lehetőség, és ebből akarnak megélni, ezért jelezném, hogy nekünk annak idején hat-hét évbe telt, amíg olyan fellépésekre kezdtünk járni, amiért pénzt is fizettek. Úgy kellene felfogni, mint Van Gogh, aki életében nem adott el egyetlen festményt sem, de mégis festett. Egy jó humorista megtalálja, hol lehet fellépni, akár a családban, akár egy házibuliban a konyhában. Tudni kell szórakoztatni három embert is. Ne azt várjuk, hogy ránk világítanak és mikrofonba beszélhetünk.

LL: A jelentkezéskor én még nem szóltam senkinek. Amikor jött a visszajelzés, hogy bejutottam a legjobb 400 versenyző közé, akkor mondtam el egy barátomnak, aki teljes mértékben támogatott. A szüleim már csak akkor tudták meg, amikor felvételre kellett menni. Lebeszélésre pedig még esélyt sem adtam senkinek.

Az első fellépésetekre emlékeztek? Lehet ilyenkor a közönség reakcióira figyelni, vagy csak arra koncentrál az ember, hogy túlélje?

AP: Ezt mesélem is az önálló estjeimen, hogy felmentem a színpadra, és 25 perc múlva lehoztak. Csak beszéltem, tébolyultan és hevülten. Több fokozat volt, mire el tudtam jutni a színpadi profizmusig, mert mi sosem voltunk tanult színészek. Legalább odáig el tudtam jutni tíz év alatt, hogy tudom, mi az eleje és mi a vége. Egy igazi hadvezér csak kettő dolgot tud eldönteni: hogy mikor és hol fog az ellenséggel megütközni, minden más csak a szerencse kérdése.

LL: Az első fellépés jó volt, azt hiszem… Őszintén szólva nem sokra emlékszem belőle. Amikor értesítettek, hogy el kell menni egy felvételre, álmomban sem gondoltam, hogy telt ház lesz… Mivel korábban soha nem voltam még színpadon, ez látszott is rajtam, rengeteg hibát követtem el; mindenhova néztem, csak oda nem, ahova kellett volna. Az előadásomból csak annyi maradt meg, hogy felmegyek a színpadra, snitt és rossz helyen jövök le. Felméri Péter gratulált is, hogy megvan az első cigány stand-upos, aki ráadásul rossz helyen megy le, én meg visszakiabáltam neki, hogy én már menekülök, Peti! (nevet) Ez volt életem első fellépése, az elődöntő felvétele.

Lapozz, az interjú még folytatódik!

Oldalak

  • 1
  • 2

Szólj hozzá Te is!