A legnagyobb kínjaim között is azt mondta, szép vagyok - Egy apás szülés története

Megszületett. Azok a bájgödrök, az az élénk tekintet és az a mosoly, amivel pont az első hófordulós szülinapján ajándékozott meg. Tisztára olyan, mint az apukája, akivel minden pillanat annyira vidám és minden olyan könnyű!

Apa költő lett

Mindig is azt kívántam, hogy a gyerkőcöm egyszer azt mondja, övé a világ legviccesebb apukája. Jelentem, igen, a csemetémnek van a földkerekség leghelyesebb, legkedvesebb, leggondoskodóbb és legmókásabb édesapja.
„Alszik már a kakis pelus, alszik már a Kovács Etus!” – ez például az egyik altatója, amit ő maga költött valamelyik este. De emellett nem törpül el az „Elmentem én Miskolcra, könyvet tettem a kispolcra” kezdetű, frissen született költemény sem. Ja, és azért valljuk be, nem sok háromhetes mondhatja el magáról például azt sem, hogy az apukájával a Kék Duna keringőre ropta büfizés közben, ahogyan azt sem, hogy a „fater” alig várja, hogy kicserélhesse gyermeke pelenkáját, bármit is rejtsen az. Csak azt sajnálom, hogy a picuri emlékezni nem fog, csak elmesélésből tudja majd, milyen vicces is az, amikor az apukája lerázza róla a vizet fürdés után. És azok a becézgetések… Biztos, hogy olyat is csak Lölő apukája tud. :)
Apa nemcsak vicces apa, hanem vicces férj is, aki a legborúsabb pillanatokba is derűt varázsol. A legváratlanabb helyzetekre okosan reagál, és a legfeszültebb percekben, órákban is nyugodt tud maradni. Így volt ez azon a bizonyos februári napon is.

Nélküle talán nem lettem volna bátor

„Ez bizony magzatvíz” – nyugtázta az orvos, majd kérte, öltözzek át. Amint kiderült, hogy Lölőt várjuk, nem volt kérdés, hogy az apukája is bent lesz a születésekor. Őt viszont aznap hazaküldték, nekem pedig bent kellett maradnom. Én a vajúdóban, a férjem pedig otthon várta a reggelt. Hétkor viszont már ott ült a szülőágy mellett abban a nagyon csinos kék-zöld kórházi szettben, pedig tudom, mennyire keveset aludt.
A nap nagyon vidáman indult, még a szülőszobán is volt min nevetni. Egy ideig…
A testemet tápláló, lassacskán csöpögő infúzióadta nyugalmat ugyanis szépen lassan felváltotta az egyre erősödő fájdalmak miatti feszültség. Beindultak a dolgok kőkeményen, és a következő néhány óra egyetlen pillanatában sem éreztem azt, hogy ennek egyszer vége lehet. Ketten voltunk. A mérleg serpenyői. Ő az egyik, én a másik. Minden olyan „nemszeretem” érzés az én serpenyőmben volt, mint az aggódás vagy a félelem a pár perc múlva érkező, semmihez sem hasonlítható fájdalomtól. De a mérleg nyelvét ő mindig visszabillentette: tekintetéből áradt a nyugalom, a szeretet, és még a legnagyobb kínjaim között is azt mondta, mennyire szép vagyok. Néha feküdtem, néha a folyosón tipegtem összegörnyedve, hol pedig a labdán kerestem egy kis enyhülést, ő mindig ott volt mellettem, hogy megtörölje a homlokom, hogy vizes kezével csendben végigsimítsa az arcom.